Végállomás

Reggeli ellenőrzéskor a kettes szobában hiába költögették az idős hölgyet a nővérek. Alig hallható motyogásból nem értettek semmit. Este mindent rendben találtak nála. Az asszony jókedvűen közölte velük, készen van, befejezte a családbarát regényét.
A szomszédja szerint, késő este sokáig beszélgetett az Angliában dolgozó unokával. Jó éjszakát kívánni bekopott hozzá. Mielőtt elköszöntek csendben megjegyezte, elkészült a mű, az út végéhez érkezett, feszül már a húr.
 Az asszony olyan világot álmodott a sorok közé, amiben méltósággal juthat el minden ember a végállomáshoz. A jelen reményt nyújthat arra, hogy vágyait a kor- és sorstársai hamarosan valóra váltsák, ha tavasszal jól döntenek. Családbarát értékeket megtartva, épülhetnek majd az Ezüstszekerek.

Az író sorsa elé túl sok akadályt görgetett a történelem. Nehéz keresztje mellé, sorspoggyásza terhét is cipelnie kellett, amivel a földre érkezett.

Egyetlen gyermeküket hamar elveszítették. Egy kisfiú maradt utána. A vő hamar összebútorozott egy több gyerekes asszonnyal. Volt ott, én gyerekem, te gyereked, és lett mi gyerekünk. Abban a felosztásban a félárvának sem tisztesség, sem jó falat nem jutott. A gyerek gyengélkedett, és búskomor lett. Nem nézhették tovább az öregek a gyermek mostoha sorsát, magukhoz vették. Tehetségük és erejük szerint, mindent megadtak, felnevelték, iskoláztatták. A diplomaosztót a tata nem élte meg. Fentről örülhetett a szorgalmas-, okos-, és jólelkű fiú sikerének. Nem tartott sokáig az örömük, hamarosan ismét beütött a ménkő. Egy rutinvizsgálat során a fiatalembernél vérképzési rendellenességet találtak. A végleges diagnózis kétségbeejtő volt. A mama nem sokat teketóriázott, saját tulajdonú lakásukat bérleményre cserélte,  megosztott bérleti jogviszonnyal, így teremtett a fiúnak biztonságot, és némi pénzmaghoz jutottak. A kapott összeget gyógyszerre, étrend kiegészítőkre, vitaminokra, immunerősítőkre, hasznos és haszontalan szerekre, készítményekre költötték. Mindent kipróbáltak, ami egy fikarcnyi reménnyel kecsegtetett. Isten megsajnálta őket, és kegyelmében részesítette, mire a pénz elfogyott, a beteg is meggyógyult. Munkát viszont nem kapott. Minden hónapban egyre nehezebben jutottak egyről a kettőre. Gyűltek a csekkek, és rezegni kezdett a léc a fejük felett. Ekkor a fiú egy barátot követve elindult a nagyvilágba szerencsét próbálni. Azóta egy étterem alagsorában, mosogatás közben keresi, kutatja, hátha egyszer megtalálja.

Fejezte be szomszédja élettörténetét az asszony.

*

Az unoka

Oszt, szoroz, számol, messze a hazájától, mikor lesz a fontból annyi, hogy hazatérhet, és nagyanyját magához veheti. Így volt ez azon a napon is, amikor a szigorú főnöke elébe állott, és udvariasan közölte, csomagoljon, két hét fizetett szabadságot kap. Indulni kell gyorsan, mert üzenet érkezett. A nagymamája...

Azonnal jegyet rendelt, a legközelebbi géppel hazája felé tartott. Közben imádkozott, csak még egyszer legyen hozzá kegyes a Teremtő, időben érkezzen. Emlékei vetítőjében peregni kezdett a film, futottak a kockák. Gyermekkori kirándulások, strandolások, homokvár csurgatások helyszínei után, a mesék figurái jelentek meg. Orrában érezte a mézes sütemények édes illatát, rácsodálkozott a madártej vanília ízű óriás habgaluskáira, majd drága jó nagymamája levendula kölnijének illata lengte körül. A reptérről egyesesen az intézethez tartott.

Az egyre lejjebb bukó nap vérvörösre festette az eget, viharos szelet jelzett. Késő délután érkezett meg.

 Betegszobában a nővérek szorgalmasan, tettek, vettek a beteg ágya mellett, amikor belépett. Csendben a fülébe súgták, a lelkipásztor nem rég ment el. Egy széket tettek az ágymellé, a paravánt elhúzták, becsukták maguk mögött az ajtót. Egy órát kapott a búcsúzáshoz. Kommunikálni nem tudtak, de a figyelem jelenlétét a kéz izmai jelezték. Egész idő alatt nem lazultak az ujjak, amelyek a másik kézzel összefonódtak. A fiú beszélt, csak beszélt… Megköszönte az életét, a mérhetetlen szeretetet, gondoskodást, a hitet, majd csókot lehelt a hűvösen verejtékező viaszszínű homlokra, és ráncos kezekre, mely érte oly sokat dolgozott. Akkor állt fel az ágy mellől, amikor egyre mélyebbé váló, elhúzódó szuszogás jelezte, az örök álmok kapujához érkezett…

A fiúnak hosszú volt a hazáig vezető út.

Az álombirodalmába hajnalban léphetett be. A kegyelem kapujában a nagymama várta, és az alkalmas órában a kedvenc meséjével ajándékozta meg.

*

Tölgyfa levelét a szellőre bízta, üzenettel volt az teleírva.

- Táltos gyermek született, ünnepre készüljetek, vár az erdő.

Elindultunk hát a remény szekerével, hófehér paripákkal haladtunk előre.
Bársony ecsetjükkel éneklő pipacsok festették pirosra a rétet, hol Földanya bölcsőjében búzamezőt ringatott, madár trilla altatódalával. Erdőszélre érve az óriás gomba kalapjával integetve, mutatta az utat. Előtte, a kristályvizű kis patak kavicsot görgetve futott, bánatfái minkét partján földig hajolva, üdvözöltek.
Arany tüllben öltözött napsugár gyerekek kergetőztek a fák lombjai között. Nem messze a pataktól, manózenekar szolgálta zenére, tündérek örömtáncot jártak, Harkály kopács meghívója messze elhallatszott. Nagy volt ott a vigadalom, s béke, nyuszi mellett róka koma kuncogott, Cirmos kandúr egérkével flörtölt.
Nőni kezdett örömében a kíváncsi spóra, az avarból pici fejét kidugta. Meglátta ezt az erdei páfrány, féltve őt, - még törzse nem nő -, gyorsan betakarta. Vargánya, a gombák királya üzente a rétnek, nyíljanak a szegfűgombák, mert nagy ünnep készül.
Ni, csak! Ki jön? - nézett nagyot Ámulat, vadász a puskáját őzikére bízta, és mellette lépkedett.
Fénysugarát szórva, ezüst hintójában megérkezett Holdanyóka. Barátsággal búcsút intve, elköszönt Napocska. Gallyak ölelkeztek lombokat alkotva, fészket kínálva az érkező kerecsen sólyom párnak.
Dobok peregtek, turulmadár a holdnak ezüstös fényében szárnyát fürösztötte, úgy készült a táltosokkal a gyermekköszöntőre.

A jó hírt meghallotta, és visszatért mindöröktől, mindörökre, az erdők, mezők örömére, a Magyarok Ősi Szelleme, segítséget nyújtva az ősi népnek.

*

Lelkének darabokra tört cserepei között téblábolva talált rá a reggel. Nem sokkal később, megcsörrent a telefon.

Az intézetvezető részvétét fejezte ki, és szomorúan közölte:

- Hajnalban elpattant a húr! Hagyatékában A lélek húrja című befejezett regény kéziratát találták. Személyes tárgyaival együtt, - mint egyetlen törvényes örököse, a közjegyzőtől veheti át a későbbiekben. Ingatlanról, értékpapírról, banki számláról, nagy értékű ingóságról az intézetnek nincs tudomása, valószínűsíthető az elhunyt tulajdonában nem volt. A végtisztesség megadása érdekében, az irodában várom. -fejezte be mondandóját az igazgatónő.

Amint befejezték a beszélgetést megértette, elérkezett az idő, fel kell nőnie. Elveszítette a legdrágább kincsét, nincs, már aki fogja a kezét.

*