A cetli

Emese ablakából kiszűrődő fény bevilágította a szemközti épületet, ahol a garzonok sorakoztak. Rég elütötte éjfélt az óra, amikor felállt a gép mellől.  Torkában gombócot, a gyomrában remegést érzett. A vízsugarak simogatása sem csillapította le háborgó elméjét. Hol a múlt ostora csattant fáradt testén, hol a jövőbe vetett remény simogatta meg lágyan, gondoskodó szeretettel. Zavarta ez a kettősség. Szeretne hinni a tiszta szerelemben, és a család értékmegőrző erejében. Mielőtt kikapcsolta a telefonját, még egyszer elolvasta az üzenetet: „Jó éjszakát kedves, pihend ki magad, holnap hívlak.”

Épphogy az álompor szempilláját betakarta, megdöbbentő képet látott. Álommanó kézen fogva egy üres hombárhoz vezette.  A  girbegörbe lécek között beszűrődő fénysávban, megpillantotta a tépett papírlapok fölött játszadozó szellőgyerekeket. Az egyik fecnin egy névre lett figyelmes. a névre! Akit egykor áldott, ma gyűlöl, akiben feltétel nélkül megbízott, és aki galádul becsapta, elárulta őt. Megborzongott, az emlékek felkorbácsolták lelkének nyugalmát.

Körbejárta a különös építményt, ajtót keresett, hogy megszerezze a tépett bilétát. Sehol egy rés, ahol bejuthatna. Szellőcskéknek hiába kiabált, elmerültek a fogócskában, meg sem hallhatták a szavát. Segítséget remélve végigpásztázta a közeli tájat. A bírtok üresnek, és kihaltnak tűnt, dolgos emberi kéznek sehol nincs nyoma. Egyetlen, életet mutató vén eperfa bólogat a ház előtt elterülve. Alatta, korhadt, - valamikor szebb időket megélt-, öreg pad kínálta magát. A nap, éltető sugaraival féltve ölelte körbe fát.  A régi ház zsalugátereinek meleg barna színére, csak a megkopott festék foltokból lehetett következtetni. Valaha hófehérre meszelt ház, piszkos szürke ruháját is kikezdte az idő, mállott a vakolat, jócskán ráférne a foltozás. Indulni készült, amikor az egyik szellőgyerek pajkosan megsimogatta az arcát, és lába elé sodorta az áhított cédulát. Szeméhez emelte, sehogy sem értette, mit keres a név mellet egy szó: "karma".

Abban a minutumban csikorgást hallott, egy pillantást vetett a hang felé fordulva. Az egyik zsalugáter résnyire megnyílt, és egy férfi nézett vele farkasszemet. Alig ismerte meg, viasszerű arcából, a beesett szemgödre emlékeztette valakire. Mindig rendezett dús haja semmivé lett, megkopaszodott. Érezte, tudta, bajban van, segíteni kell! Ahogy a nevét kimondta, az ablak becsukódott. Az ajtóhoz rohant, dörömbölni, zörögni kezdett. Hiába! Várt ott egy darabig, hogy mennyi ideig, nem tudja, az időt nem érzékelte. A nap már jócskán nyugat felé tartott, amikor végre maga mögött hagyva mindent, elindult haza. Minél messzebb jutott a félelmetes háztól, annál szebb lett a táj. Bokrok, virágok, fák nőttek az útja során. Egyszer csak fura morajra lett figyelmes. Balra nem látott semmit, jobbra nézett, és mit ád’ Isten, egy kis patak futott mellette. Kristálytiszta vízében aranyhalak bukfenceztek, mindkét partján rózsabokrok bólogattak. Az út végén megpillantotta az Ezüst szekér kápolnáját, a kupolájára csillogó aranyfény palástot terített a lenyugvó nap.

Hajnalodott. Álommanó szedelőzködött, átadta helyét a pirkadatnak, és a reggeli kakasszónak.

Emese ébredése után kinyitotta a kezét a cetlit keresve. A tenyere üres volt. Nem volt mit elégetni…

Meggyújtott egy gyertyát, és elmondott a múltért egy imát.

Megértette az álom üzenetét. Türelmetlenül várta az alkalmas időt, amikor illik hívást kezdeményezni. Félt az érzéseitől, egyszer megégette magát, nehezen gyógyulnak a sebei, a hegek pedig emlékeztetnek. A lélek cserepeit nem lehet összeragasztani láthatatlanul, a csorbák megmaradnak. Két éve csak a munkájának él. Azt hitte soha többé nem találja el Ámor nyila, s nem érinti meg a szerelem fuvallata, és lám jött valaki, aki vihart kavart lappangó szívében. De, létezhet-e még olyan szenvedély és vágy, ami képes elsöpörni a múlt fájdalmát? Lelkében válasz gyanánt megnyugvást érzett, nem tudta természetes ez, vagy csak a vihar előtti csend? Szeretett volna mindenre azonnal választ kapni. Milyen jó lenne, ha élne az édesanyja, tanácsot adhatna. A testvére nem járatos az effélékben, az öregapjától még sem kérdezhet. Egy valakihez fordulhatna, Ilonka nénihez, de Ő sem lehet elfogulatlan, hiszen Levente az unokája… Egyedül maradt a bimbódzó szerelem érzésével, a csalódástól való félelmével, és a titokzatos jövőképpel.

Reggeli után felhívta a fiút, és elmesélte milyen nagyszerű tervvel állt elő a nagymamája. Egy egész pályázatot lehet az ötletére felépíteni. Rákérdezett számíthatnak-e segítségére, a kivitelezéshez. A férfi hangjából őszinteség, határozottság és mérhetetlen öröm tükröződött. Egy szóval sem említette, hogy részleteiben ismeri a tervet. Azt viszont megjegyezte, ekkora horderejű dolog, nem tűr halasztást, és hosszan tartó személyes megbeszélést igényel, úgy, hogy délután, ismét találkoznak, és összedugják a fejüket.

Levente érkezésére készen állt egy lista, nevekkel, a potenciális tőke feltüntetésével. Amennyiben mindenki beleadja, amije van, csodájára járnak a banknak, és kezdődhet a munka…

folyt.köv

Előző részek    >>>