A kispatak meséje...

Ebéd utáni sziesztáját töltötte, amikor a fiatalok visszaértek. Régen megfogadta, amikor még a munka mezejére járt aratni, ha egyszer módjában áll, kedvenc professzorának tanácsát megfogadja, miszerint a szívnek legjobb a délutáni pihenés. Jó lenne szólni Emesének, Hédi eltitkolt szédüléseiről, de nem teheti. A rá bízott titkot meg nem szegheti, még sem árulhatja el a barátnőjét, aki nem akar hallani orvosról, és klinikáról. Rossz tapasztalatai voltak nem is oly régen. Mikor az ember megöregszik, nyűg lesz a társadalomnak, az egészségügy is régen nem az, aminek lennie kellene. Főleg akkor csorbulnak a jogok, ha otthonból érkezik a beteg. Úgy kezelik, mintha leprás lenne. Lenénizik, lebácsizzák, a nevét meg sem jegyzik. Nem mondhatja el mindenkinek, nem a sarki szegényházból szalasztották-, szellemileg sincs leépülve, csupán az idő járt el felette. Talán nem is szeretné elmondani, mert hiába is tenné, akiknek az ember mit sem ér, hatvanon túl, azok úgy sem értenék meg, intelligencia hiányában, hogy miről beszél.

A folyosóról ismerős cipő kopogása hallatszott. Kipirult arccal, a boldogságtól csillogó szemekkel robbant be az unokája. Pár pillanat előtti aggodalmait félre téve, csak a fiúra figyelt, aki lázasan számolt be a délelőtti kirándulásról. Amikor a beszámolója végéhez ért, óvatosan előhozakodott milyen ötlete támadt a meggazdagodásra. Levente nagyra nyitotta kerek szemét, rácsodálkozott a jól kidolgozott jövőképre. Tetszett neki az ötlet. Sok akadály gördülhet a megvalósítás elé, de támogatásáról biztosította, sőt számítógépes adatfeldolgozásban való részvétellel maga is jelentkezett munkára. Rettentő büszke volt öreganyjára. Elővarázsolta a városból hozott süteményt, és együtt elfogyasztották. Hagyta kibontakozni a fiút, aki mély alázattal és tisztelettel beszélt a lányról, a nevét óvatosan és lágyan ejtette ki. Mikor a nap lebukni készült bíborszínű takarója alá, elköszöntek egymástól. Betett egy tárogató CD-t, kezébe vette barátnője kötetét. Se nem látott, se nem hallott, csak olvasott a kis patakról.

Két domb között, lenn a völgyben békésen csordogált a kis patak. A közeli erdő állatai oda jártak, kristálytiszta vizéből életet meríteni. A patak fenekén apró kavicsokat görgetett, némelyiket oly mívesre megcsiszolta, hogy a leghíresebb ékszerész is megirigyelte volna. Az aranyló nap sugarai és a tovasuhanó felhők is összeölelkezve fürdőztek, csillogó vizének tükrében. Mégis sokat szomorkodott, mert hiányzott valami…

Búbánatát fájó szívvel nézték a madarak. Felkeresték az erdő nagy tudorát, segítséget kérni. Sokáig tanakodtak, mi lehet az oka bánatának...

Nagy titokban szövetkeztek, és cselekedtek, egy kis facsemetét ültettek a partjára.

A következő évben a kicsi ágacska rügyet bontott, egyre magasabbra kúszva, a meder közelében. Nemsokára szép karcsú fa lett belőle. Amikor a kis pataknak rossz kedve volt, a bánatfa ágaival simogatta, vigasztalta. Valahányszor a kis fa szomorkodott, és elsírta magát, könnyeit a patakocska mosta, és napsugarat hívott felszárítani...

Ilyenkor a kavicsok egymáshoz dörgölődve nagy zenebonát csaptak, az apró halak táncolva ficánkoltak, jó kis bulit rendeztek, hogy felvidítsák őket.

Egyszer a patak beteg lett. Vizét megmérgezték. A tragikus hírre az erdő állatai odasereglettek. A híres specialistáért, a Gyöngybagoly professzorért küldtek.

A doktor cseppeket készített, és szigorú nyugalmat rendelt. Önkéntesek jelentkeztek ápolásra, gondozásra, és hogy az utasítást betartassák. A madarak cseppentettek, a kis fák őrt álltak. A gombák is megjelentek, spórájukból orvosságot készítettek.

Egyre többen döntöttek úgy, hogy gyökeret eresztenek, és barátjuk mellett maradnak mindörökre.

Egy ideig elkerülte a beste a békés helyet. A kis patak gyorsan gyógyult. Soha még olyan boldog nem volt, mint akkortájt, hogy sok barátra lelt...

A gonosz nem tétlenkedett, üzent, hogy szánja-bánja bűnét, mégis eszi a fene. Csak a patak vize gyógyíthatja meg a nyavalyából. Kérte, könyörgött bocsássa meg tettét, és ássák el csatabárdot, adjon néki a vizéből. A kis patak, megbocsájtott, hogy ne tette volna, hiszen kristálytiszta vízlelkét az Úrtól kapta. Vizét felajánlotta.

Jött a beteg nagy für-füttyel, de nem ám gyógyulást remélni, hanem rávenni a patakot, pusztítson ki néhány fát. Sorolta az indokait, az egyik eltakarja a napot, a másiknak elgörbült a törzse, a harmadik meg túl mélyen hajol a vízbe, és árnyékot vet rá. Hiába replikázott, a vendéglátó meg sem hallotta, átlátott a sanda szándékon. és szelíden így szólt:

- Nem lehet minden fa egyforma. Mindegyik a maga teremtett hibájával, és jóságával válik egyedivé. – válaszolta alázattal.

Elköszönt, és útjára indította a vendéget. Nem beszélt róla senkinek, minek terhelne vele másokat...

Bizony meghallották a gonosz ármánykodást a fák. Egymásra hajoltak félelmükben az ágak, úgy vigasztalták egymást. A földalatti a gyökerek is szorosan összefonódtak, egymásba karoltak. Elhatározták, ha kell együtt halnak.

A beste ez-idő alatt még gonoszabb tervvel rukkolt elő. Szőtte fekete hálóját, és csuklyát készíttetett az új szerepre. Nagy átváltozó művész hírében állt eddig is, nem volt nehéz számára a szerepcsere.

Fogott egy flakont, megtöltötte az irigység és bosszú egyvelegével, halálos mérget kotyvasztott.

Mázas szavakkal érkezett az erdőbe.

- Messze földről jöttem, ajándékot hoztam, nézzétek csak! A béke és harmónia elixírje van benne. –ármánykodott nyájasan.

Hízelgő szavaival megtévesztette az őröket, így jutott el a parti kőig, ahol a patak azonnal felismerte.

- Menj innen, távozz tőlem, sátán fattya, nem engedem! - kiáltott nagyot, és hívta az őrséget.

Mire azok odaértek, a flaska tartalmát a vízbe löttyintette. Fekete fényes tükör lett a víz felszíne, a csuklyás magában és a tettében gyönyörködött. Az oroszlán hiába kergette el, a méreg azonnal hatott. Tele sírták a medret könnyeikkel a füzek, de a víz csak nem tisztult. Ágaikkal ráborultak, szeretgették nagy beteg barátjukat, és szívták magukba a mérget, hogy megmentsék.

Hajnalhasadtakor, pirkadat órájában a Nap is felfedezte a szörnyű tragédiát. Utasította a felhőket és a mennydörgést cselekedjenek. Három napon át esett, dörgött, villámlott. Szaggatták a felhők dunyháját, mire a patak tisztulni kezdett. Így menekült meg, és a füzek is gyógyulni kezdtek.

Már egy kérdés maradt, hogyan tartsák távol a gonoszt.

A madarak megoldották.

Vitték a hírét gonosz tettének, amerre csak jártak mindenhol elbeszélték. Sokáig bolyongott egyedül a nagyvilágban, senki nem állt szóba vele, már csak a beteg elméjével társalgott. Hiába próbált átváltozni jóságos tündérré, csinos asszonynéppé, vagy deli legénnyé, mindenki felismerte…

A szomorúfüzek könnyeiből csillogó gyöngyök születtek, csodájára jártak a gyerekek.

Amint a gonosz ezt meghallotta, dühében, megütötte a guta…

A kis patak vizét küldte a gyógyulásához, a füzek imát suttogtak érte. Kérték a Teremtőt, változtassa jóságos tündérré. Hiába volt minden, nem hatott semmi sem, mert aki az ördöggel cimborál, annak örökös adósává válik...

A madarak amerre járnak, messze viszik gonosz tetteinek sorát, nehogy másokat is megtévesszen…

Eddig tartott a mese. Olyannyira felkavarta a történet, hogy azon nyomban elhatározta a vacsora után feltálalja a barátainak…

Előző részek  >>>

folyt.köv.