Surján László

Olaszfalu

Alighanem kevesen ismerik ezt a bakonyi falut, s még kevesebben tudják, hogy milyen tragédia zajlott le itt 1945. március 23-án. Most, április 4-e múltán az új nemzedék számára is érdemes felidézni, mit jelentett a győztes Vörös Hadsereg bevonulása, átvonulása. Nem az érzelmek mesterséges felkavarása a célom, de azt hiszem helyénvaló az emlékezés, és az is, hogy Magyarország ennyi év után végre tisztázni szeretné, mi volt az értelmetlen öldöklés oka.

Évek óta nem emlékezünk meg április 4-éről, a valaha piros betűs munkaszünetről. Ilyenkor, meg a többi állami ünnepen édesapám a szokottnál tovább pihent, ha elmentünk is valahová, nem sietett. Más vallású ünnep, szokta mondani, s ezzel azonnal meg is adta a távolságtartást. Később a bátrabbak Felszabadúlást emlegettek, ezt még elnézte a puhuló diktatúra.

Ahogy a Magyar Hírlap két évvel ezelőtti cikkét olvasom, a dúlást még csak-csak elviselném. Itt sajnos sokkal többről volt szó, mint zabrálásról. A Vörös Hadsereg előnyomuló csapatai 1945. március 22-én Olaszfalu térségében ellenállásba ütköznek, de estére már birtokukba veszik a Bakony rejtekén megbúvó kis falut. Az emberek bezárkóznak, pincéikbe húzódnak. Hiába.

A Magyar Hírlap részletesen szól az áldozatokról.

„Auer Mihály (24 éves) egyedül tartja el édesanyját, így nem hívják be katonának. Reggel két katona lép portájukra, a férfit a kertbe kísérik, ott lövik le, majd nevetve távoznak.

Brévics József (21) felső kereskedelmibe jár, így mentesül a katonai szolgálat alól, „gitáros” katona lép házukba, megnézi tenyerét, látja, nem kérges, a pajtához kíséri, hiába könyörög édesapja, a fegyver megszólal, Józsi holtan rogy össze.

Büttel Jánost (16) elfogják, lelövik.

Hanich Béla (16), Hannig Lajos (22), Zima Ödön (17) félelmükben a falu feletti dombon bújnak el, de az oroszok megtalálják őket, a három fiatalt bekísérik a faluba. „Tárgyalás” után hátulról lövik le őket.

Csipak József (20) idegen, leventeként kerül a faluba, szállásadói szeretik, megbecsülik. A ház, ahol laknak, kigyullad, a fiú önfeláldozóan megkezdi az oltást, szerencsétlenségére a tüzet a megszállók is észlelik, azonnal elviszik, Hanics Béláék kertjében végeznek vele.

Dobos Gyula (21), a falu bírájának a fia, apjának sikerül mentesíteni a leventék akkori sorától, otthon tartja. (Az „elhurcolt” leventék a háború után épségben tértek haza.) Gyulát apjával hurcolják el. Fogságukban találkoznak az első világháborút járt Magyar Istvánnal, aki szintén fiával várja a szabadulást, id. Magyar töri a hódítók nyelvét. Szóba elegyednek, a két apát elengedik, a fiúk maradnak.

Hered Károly (20) családjával a házuk pincéjébe húzza meg magát, amelynek ajtaját betöri egy katona, és máris cipeli a fiút. Húga belekapaszkodik bátyjába, de egy rúgás hátralöki. Akkor látják élve utoljára.

Jani József (37) urasági kocsist családjától viszik el.

Kajár Gábor (17), Magyar Péter (16), Magyar Antal (19), Torma József (29) a major cselédlakásaiban laknak, annak pincéjében remegnek, innen kísérik őket utolsó útjukra a szovjet katonák.

Ifj. Magyar István (25) Don-kanyart járt, ott fél szemét veszített katona, őt kisgyermeke és várandós felesége mellől viszik el. A bíró fiával egyszerre kapja a sortüzet, ő túléli, könyörög életéért, de a gyilkosok nem kegyelmeznek, tarkón lövik.

Szili János (32) a harcok elől a szomszéd pincéjében keres menedéket, kiráncigálják, a szabadban éri a halálos lövés.

Torma József (32) családjával a major egyik szoba-konyha-kamrás lakásában él. Az elvtársnak nem tetszik a pompa, elviszik, lelövik.

Vész József (21) felügyeli a majorság lovait, szeretett kancája ellés előtt áll, családja kérése ellenére megy a lóhoz, ott kapják el az egyenruhások.

Rábaközi Antal (56), a falu félkegyelműje, őt az utcán lövik le, annyi fáradságot sem vesznek gyilkosai, hogy az árokba húzzák, tetemét autók lapítják szét.

Vörösházi István (18) uradalmi béres kisgyermekével, várandós feleségével a pincében húzza meg magát, onnan terelik ki, nagy darab hadfi elé kerül, aki Mengeléhez hasonló mozdulattal öccsével együtt jobbra küldi, elválasztva a balra küldött asszonyoktól, öccse ügyes mozdulattal az asszonyok közé lép, István marad, utoljára látják.

Vurst Nándor (20) konyhájukban szalonnázik, katona zavarja meg az étkezést, majd a küszöbig kíséri, ott lövi le.

Majkó András (19) pár órával túlélte a mártírokat, őt a vérengzés után viszik el, látva a tetemeket, a futásban keres menedékét, őre meglepődik, így a fiatalember előnyhöz jut. A falu szélén hátulról éri a golyó.

Március 24-én néma csend honol a terrorizált községben. Virágvasárnap, 25-én továbbvonul a gyilkos horda, a magtári tömegmészárlásuk őrzését is megszüntetik.
A magtárban lévő véres tetemek elviteléről a falu katonai parancsnoka intézkedik, két férfit és két gyermeket vezényelnek ki, hogy a tehenek húzta szekérre rakják fel az áldozatokat. Heréd Károlyt házuk előtt viszik utolsó útjára. Nagyapja a kísérő őr parancsa ellenére megfogja unokája hideg tenyerét, és pár lépésen át így ad neki végtisztességet. Vurst Nándi teteme legfelülre kerül, apja a parancs ellenére kíséri a temetőig, és ott a civilekkel előre megásott sírba görgetett tetem arcát letakarja a kezében tartott sapkájával. Az elföldelés alkalmával az egyházi szertartást a szovjet megszállók nem engedélyezték, csak két hét múltával kaphatták meg a szertartást.

Dobos István (fia is áldozat) részt vehetett az elföldelésen, volt annyi lélekjelenléte, hogy fadarabokra ráírta a neveket, és a földhányáson lehelyezte az oda betett tetem nevét.

A rendszerváltásig senki nem mert beszélni a tragédiáról, mert féltek a megtorlástól. Tíz éve emeltünk egy emlékművet, és minden évben közös megemlékezést tartunk – mondta Boriszné Hanich Edit polgármester asszony a borsodonlinenak. 

Mit is mondhat az ember? Nekem most csak egy Arany János idézetre futja:

Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártír-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben:
Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.