Utószó helyett...

Bemutatkozom ki vagyok, honnan jöttem, és hová tartok...

Vándor vagyok az élet országútján, aki kutatja, tanulja és tanítja a lélek és a szellem csodájának megismerését. A szeretetrõl, hitrõl és alázatról írom gondolataimat.
Ma nagy divat a szeretetrõl beszélni, de kevesen élik meg. Szeretni õszintén, tiszta szívbõl csak az tud, aki megbocsátani is képes, mert a szeretet feltétele a megbocsátás. Ezt viszont magunkon kell kezdeni, ami talán a legnehezebb, mert nem szívesen nézünk szembe saját hibáinkkal. Pedig, ha ezt megtesszük,nyugodt szívvel fordulhatunk mások felé, és õszintén, tiszta szívbõl mondhatjuk ki, hogy „szeretlek”. Ha megtanultunk magunknak megbocsátani, akkor már nem okoz többé gondot megbocsátani másoknak.
Nehéznek és hosszúnak tûnhet ez az út, de megéri, mert értékessé, széppé teszi, átformálja az életet.
Minden este megköszönöm azt, amit megtehettem, és megbocsátom magamnak, amit elmulasztottam, elvétettem. Megfogadom, hogy majd holnap bepótolom, kijavítom.
Remélem, az Úr megadja a holnapot...

***

Ami megváltoztatta az életem:

Harmadik hónapja feküdtem a jó hírû klinikán, amikor a professzor úr döntött. Nincs, más lehetõség, csak a mûtét, ami igen kockázatos, de nélküle nincs tovább...
Felkészültem az operációra. Sokadik volt már, nem féltem. Az ember életében minden sorsfordító mérföldkõ: kétesélyes. Élet és halál, akkor nem volt nagyobb jelentõsége számomra egyiknek sem...
A halál régóta ott settenkedett körülöttem, gyakran éreztem hûvös fuvallatát, mégis reméltem, hogy ismét sikerül legyõznöm. Semmiben sem volt más az a nap, mint a többi. Talán az esti ima tartott tovább, mert meggyóntam bûneimet. Amire a végére értem, elkábultam. Hatott a mûtét elõtti koktél, mély álomba merültem. Reggel a mûtõsnõ ébresztett újabb koktéllal a kezében.
Hiába próbáltam visszaemlékezni az álmomra, nem jöttek elém a képek. Számomra sokat mondanak az álmok, akkor nem üzentek. Mielõtt feltisztult volna a tudatom, euforikus hangulatba kerülve, viccelõdve hagytam el a kórtermet. A mûtõ órájára viszont nagyon jól emlékszem: fél kilenc múlt
hét perccel. A team készen állt fogadásomra. Alig kötötték be az infúziót, szemhéjamra súly nehezedett. Szóltam volna, de már nem volt hangom...
Egyszer csak zuhanni kezdtem, sötét volt, nem láttam semmit.
Egyre lejjebb merültem a semmibe, majd minden átmenet nélkül a mûtõ plafonja alatt lebegtem. Láttam, amint lent egy testtel bajlódtak, megpróbálták életre kelteni. Mûszerek csattogtak, nagy volt az izgalom. A monitoron egyenes
csík futott, a görbék elfeledték az élet táncát... Egy oxigénballon hevert az asztalon, mindenki a test körül tevékenykedett.
 

Újjászületésem után az intenzív osztályon ébredtem. Az ágyammal szemben lévõ kis gyógyszerszekrényre siklott a tekintetem. A betûk összefolytak, nem láttam tisztán. A belõlem kilógó csövek és kábelek az élet jelét mutatták...
A monitor „zenekara” — egyenletes csipogással — játszotta a halál feletti gyõzelem indulóját...
Azóta megváltozott az életem. Mindent másként látok, és értékelek, a sorrendek felcserélõdtek...
Hogy mindezt miért mondom el, gondolom, kitalálható. A családi mintával hozott hitem bõvült és erõsödött a saját tapasztalatommal...
Újjászületésemkor 1981-et írtunk, a baloldali bénulásom 1985-ben következett be. Az 1981-ben szövettannal igazolt mellékvese-daganatom (a meglévõ, másik oldali szervben kiújult) ma is fennáll. A szakirodalom szerinti maximális túlélés
10 év, Istennek hála, harminc évnél tartok...
Ebbõl tudom, hogy jó úton járok. Hiszek az isteni gyógyító erõben, és a szellemem által irányított öngyógyító képességemben.
Minden este megköszönöm az eltelt napomat, és reménykedve várom a holnapot...
Alázattal végzem a rám bízott feladatot.
Sok az elesett, kiábrándult ember, fel kell õket emelni, reményt adni és utat mutatni számukra. Mi mással tehetném, ha nem a saját példámmal?
Ezzel bízott meg a Teremtõ, és én szolgálom, ameddig vissza nem hív magához. Naponta hálát adva köszönöm meg e nemes feladatot.

***

Évtizedekkel ezelõtt egy kisváros kórházának felvételi irodáján dolgoztam. Onnan kerültem fel, a beinduló intenzív osztályra osztályos adminisztrátornak. Az irodát alig pár méter választotta el az U alakú gyógyító részlegtõl. Behallatszott ide a gépek csipogása, a lélegeztetõgép elnyúló, nehéz sziszegése.
A karácsonyi ünnepek elõtt történt, hogy egy vérzõ szülõnõ került az osztályra nagyon súlyos állapotban. Mindenki talpon volt, mégis kevesen voltak. Nem sokat gondolkodtam, bementem, és beálltam a többiek közé. Feladatom a véradó és kórterem közötti út folyamatos megtétele volt. Az életért tartó küzdelem napokig tartott. Ez határozta meg a további életem.
Úgy éreztem, nekem a betegágy mellett, és nem az íróasztalnál van a helyem.
Döntöttem. Bejelentettem a családomnak, váltani szeretnék. Orvos apósom, pedagógus férjem támogattak. Nem így anyósom, aki nem értette, miért vonzó számomra az iroda ágytálra való felcserélése. A szeptembert már az iskolapadban kezdtem, munka mellett tanultam. Múltak az évek, majd büszkén és örömmel vettem át jeles minõsítésû oklevelemet.
Alig találtam meg hivatásomat, a mellékvese-daganatom okozta különbözõ szerveim károsodása miatt sorozatos mûtétek szakították félbe munkámat. A hetedik — életmentõ — mûtét után a pécsi klinika intenzív osztályán tértem magamhoz.
Most az én életemért folyt a harc. Kezem görcsösen szorította a rám terített lepedõ sarkát. Felvillant egy kép, hányszor láttam már lepedõbe kapaszkodó kezet az utolsó pillanatokban...
Nem tartott sokáig ez az érzés, mert férjem megfogta görcsbe zárt ujjaimat, kezébe fogta kezem, és így szólt: „Isten hozott kedves, tudtam, hogy ketten ismét gyõzünk!”
Négy évvel késõbb újabb kihívás következett. Egy reggelre lebénult a bal oldalam. Az arcom teljesen béna volt, merev szemhéjam nem mozdult, a szemem állandóan nyitva volt, csak a mûkönny tartotta meg fényét, elferdült számból kicsordult a szívószállal bejuttatott folyadék, beszédem érthetetlenné
vált, végtagjaim erõtlenek lettek. A számban lévõ üveggolyó és a kezemben tartott szivacslabda csak éjszaka pihenhetett, mert nappal az izmok erõsítése volt feladatuk. A gyógytornász megmutatta férjemnek a gyakorlatokat, aki jótestnevelõként keményen dolgozott velem. Járni fogsz, mondta naponta százszor. Ha úgy érezte, gyengülök, így szólt: „Örülök neki, hogy ma ilyen erõs vagy.” És én elhittem neki. Ismét sikerült!
Mindenki segített a családban. Azt hiszem, ha akkor õk nincsenek mellettem, feladtam volna.
A legnagyobb erõt a család biztosítja, mert óriási — soha ki nem fogyó — tartalékkal rendelkezik. A remény sugarait folyamatosan árasztja felénk. Mindig akad egy kéz, aki felénk nyúl, ha terheink alatt megroggyanunk. Megvigasztalnak, ha mások bántanak, és megbocsátanak, ha mi bántunk másokat.
A családi összefogás erõsítése nem jólét vagy pénz kérdése. Ha minden nap biztosítunk egy nyugodt körülmények között eltöltött közös ebédet vagy vacsorát, és ott mindent megbeszélünk, felszínre hozunk, õszintén feltárjuk a problémákat, erõsödik az egymás iránt érzett felelõsségünk, megszületnek
a megoldások. Minden családban vannak mélypontok, bármelyikünk hibázhat, de együtt képesek vagyunk legyõzni a nehézségeket.
A családban mindig lehet tiszta lappal kezdeni.
Soha nem fekszünk le haraggal, harminchét év után is van mondanivalónk egymásnak. Tudunk bocsánatot kérni, és megbocsátani. A múlt vélt vagy valós sérelmeit nem emlegetjük, nem beszélünk róla. Szeretjük egymást.
Még sok munka vár rám: felemelni az elesetteket, erõsíteni a gyengébbeket, segíteni azoknak, akik egyedül maradnak. A családot pótolni nem tudom, de õszinte odafordulással, szeretettel és alázattal talán enyhíthetem a fájdalmukat.
Hálát adok Istennek, és megköszönöm, hogy ilyen szép feladatot adott nekem.
Ha az utunk végéhez érünk, párommal tudjuk, egyikünk biztosan fogja majd a másik kezét, nem lesz, szükség a paraván mögötti ágy lepedõjének sarkára.

Részlet: Ekpafat: A LÉLEK KULCSA c. könyvből

Lélek Sándorné Ekpafat

Előző részek >>>>