Odakinn a december zord arcát mutatva, hófehér lepedőt borított a tájra. Sűrű, zúzmarás köd ölelte át a kis fenyőt. A szél a háztető alá hordta a havat. A kémény hidegen ásított a sötét éjszakába. Régen füstölgött utoljára, a réseket átjárta a hideg. Mariska néni felöltözve, hátát a kályhának támasztva várta a karácsonyt. Még éppen volt annyi fája, hogy az ünnepekre egy csepp meleget tudjon csinálni, hátha erre tévednek a gyermekei, ne üljenek a hideg szobába.
Nagyon várta a napot. Még az ősszel felszedegette a diót, lett is egy tálkával, és eldugta a kászliba. Karácsonyra tartogatta, legalább egy kis kalácsot készít a gyerekeknek, ha már üres a kamra. Kalács nélkül mit is ér a karácsony? - mondogatta.
A hó egyre csak hullott, lassan körülölelte a kis házikót. A szél magas hófalat épített a gyepü mögött, az ablakból már az útra sem lehetett látni.
Aznap korán ébredt. Odakinn még sötét volt, így gyertyát gyújtott. Szalmát tekert, azt tette a kályhába, arra pár apró fát, a tetejére egy marék dióhéjat és meggyújtotta. Lassan pattogni kezdett a tűz, fénye bevilágította a konyhát. El is fújta a gyertyát, jó lesz az még a nehéz napokra. Egy bögrébe a kályha sarkára tette a kovásznak valót.
Készített be annyi fát, hogy estig elég legyen, majd megfáradt, ráncos kezével nekilátott a dagasztáshoz. Egy konyharuhával letakarta, hadd keljen meg rendesen. Fát rakott a tűzre és ahogy a meleg kezdte átjárni kihűlt testét, eszébe jutottak a régi meghitt karácsonyi esték, amikor összejött a család. Mindenkinek jutott ajándék a fa alá, nem úgy, mint mostanság. Milyen szép volt, amikor gyertyagyújtás után együtt ültek az asztalhoz, majd amikor a gyerekek boldogan játszottak, ők pedig örömmel falatoztak a finom kalácsból, süteményekből.
Ej, most is érzi a friss kalács illatát, pedig még csak éppen keleget. A kevés cukrot is a dióhoz tartogatta, legyen igazi legalább a kalács. A megkelt tésztát deszkára borította, éppen csak három cipót szakajtott belőle. Kinyújtotta egyenként és megtöltötte a három részre osztott dióval. Jobb időkben több töltelék jutott, de most meg kell elégednie azzal, ami van.
Elmúlt dél, mire a kalácsok a tepsibe kerültek. Eszébe jutott, hogy ma még egy falatot sem evett. Tört egy keveset a kenyérből és a maradék tejjel elmajszolta. Amint megkelt a tészta, egy kis cukros vízzel megkente és hagyta még egy kicsit, mielőtt bedugta a sütőbe. Rakott a tűzre, hadd süljön meg szép pirosra a kalács. Amikor kisült, egy terítőt vetett a vánkosra és arra rakta a meleg kalácsokat. Jól bébugyolálta, legyen friss, meleg, mire érkeznek a gyerekek.
Korán sötétedett. Rakott még a tűzre, majd eldőlt az ágyon. A kalácsok is melegítették, illatuk pedig átjárta az egész konyhát.
Milyen jó lenne beleharapni... - gondolta, de nem lehet, hogyan nézne ki az ünnepi asztalon egy megkezdett darab.
Csend lett. A kályha még halkan duruzsolt. A jó melegben az ágyon kinyújtózva lassan elszenderedett. Odakinn a kiskapu nyikordult néha amikor a szél kéreckedett befelé.
Mariska néni megindult az angyalok által az égre felfestett aranysárga hídon. Amint topogott előre, egyszer csak ajtónyikorgást hallott. Hirtelen visszafordult, hátha a gyermekei érkeztek. Látta amint a házikó ajtaja kinyílott és az orvos lépett be a konyhába. Leült az asztalhoz és kiállította a halotti anyakönyvet.
A kalács meg jó lesz a gyermekeinek, megeszik majd a temetés után.
 
A temetésre csak megérkeztek a gyerekek. A kályha már régen kihűlt, csak a hamu és a kalács illata árulkodott arról, hogy nem régen élet volt ebben a házban. A nagyobbik gyerek rögtön nekilátott a vagyon felkutatásának, közben azon morgolódott, hogy milyen sokba is került az utazás. Mivel nem talált semmit, így még a terítőt is ledobta az ágyra, és a vánkost is felszakította. Bosszankodott, mert pénzt keresett, neki a ház a kis kerttel csak nyűgnek számított. Eközben a kisebbik gyermek röstellte testvére cselekedetét, az abroszra borult és akkor érezte meg, hogy abban bizony van valami. Kisodorta a terítőt és percekig nézte a szép pirosra sült kalácsokat. Magához ölelte, hiszen ez volt édesanyja utolsó kalácsa. Meg akarta osztani testvérével, aki egy mozdulattal mérgesen visszalökte mondván: mit kezdjen ilyen semmiséggel, pedig édesanyja még csak meg sem szegte, úgy ment el az angyalok földjére. A kisebbik gyermek betette a táskájába és a temetés után szomorúan elindult haza.
Tudta, hogy neki jutott a legjobb örökség.