Folytatás 

 

2

 

Oldódni kezd a görcs, rázkódik, reszketeg.

Ereje csökken, elfogy, már nem hempereg.

Bámul, a semmit kérdi, vajon mit takarsz?

Szeme mintha beszélne. Tégy amit akarsz!

Lehajol hozzá lassan, a megszólított.

Zsákjában kotorász, melynek szája nyitott.

Kulacsát kiveszi, kendőjét vizezi.

Sebeit, gyöngédséggel, áttörölgeti.  

 

Feláll, lép néhányat, kését előveszi,

bokor ágát lehúzva, vesszőjét nyesi.

Héját lefaragva kendőbe tekeri

Az ebhez visszatér, lábát sínbe teszi.

Finoman karolva vállára emeli.

Kabátját ráhajtva magához öleli.

Hazafelé tart, hű vizslája követi.

Kitér, oldalaz jobbról, balról kerüli.

 

A várossal szemben, a kövesút mellett.

Magas kerítés védte, ápolt terület.

Mély árokkal övezve, mit egy híd szel át.

Kapuja udvarra nyílik, s ott állt a ház.

A vadász beleizzadt, elfáradhatott.

Nyomta vállát a súly, mit magával hozott.

Mi tagadás, igaz, bizony jókora volt.

A kandallónál letette, s fölé hajolt.

 

Az oldalát nyomva, vizsgálta a sebet.

Majd egy vederrel, a tűzhelyhez sietett.

A fazekat ráhúzva, vízzel tölti meg.

Vizsla kolléga meg, őrzi a beteget.

Fekszik mozdulatlan, mint aki arra vár.

Elhagyja zord sorsa, eztán a mennyben jár.

Tárul a szobaajtó, kilép asszonya.

Ámul, nézi a vackot, ez mi a csoda?

 

A fák közt találtam, feküdt vérbe fagyva.

Sorolja a vadász, vakkant rá a vizsla.

Legyengült, sovány, régóta étlen kószál.

Fajtisztának vélem, érték, okos jószág.

Sebeit látva az asszony, tálat kerít.

A meleg vizet áttölti, ebből merít.

Keveset önt rá, tépéssel mosogatja.

Mint a gyermekét mikor tisztába rakta.

 

Férjére tekint, az arca elkomorul

Két könnycsepp kicsordul, és csillogva lehull 

Mert most fogta fel, hogy ott fekszik előtte.

Eldobott árva lét, ISTEN teremtménye.

Puha kézzel törli, lágyan simogatva.

Miközben vizslájuk, képét nyalogatja.

A vadászt kérdi újra, mond, ez hogy lehet?

Mily világot élünk, ki ellen véthetett?

 

Éhes volt szegény, egy háznál rajta kapták.

Rögtön elszelelt, de csúnyán helybe hagyták.

Jószág volt a birtokon, kárt nem tehetett.

Darát leltem a száján, moslékot evett.

Gazdával élhetett, megtanítá rája.

Hogy a ház körül, a jószágot ne bántsa.

Az asszony kérdőn néz, élelmet keressen?

Csóválja fejét, hagyd szívem, had pihenjen.

 

Túl sok vére folyt, a remény, sajnos csekély.

Ha kibírja reggelig, marad még esély.

Felnyúl az asszony a polcra, cseppet sem rest.

Holnap főzök számára, jó galamblevest!

Lassan dörmög a férfi, szól gondolkodva.

Hű társa felé, hogy véle megossza.

Kivel élt, lehet meghalt, és így lett kivert.

Tarkóján, kopott a szőr, nyakörvet viselt.

 

Egy óra az iskolában, ma elmaradt

Újságolta a gyerkőc, csacsogva szaladt.

Táskáját letette, a széles pamlagon.

Leült, megszemlélte, mi van az asztalon.

Az ebédet hagyva, a tűzhöz lépeget

Csak fekszik mozdulatlan, mikor érkezett?

Szomorú csend támadt, az anyjához guggol.

Arca az arcához ér, s keblére simul.

 

Mit látott, elég volt, semmit sem kérdezett.

Nézte fájó szívvel, a pólyázott ebet.

Keze nyúl, mozdul, egy horkanás hallatán.

Bordáit számolva, áll meg a horpaszán.

S leszállt az éj, lágy szellővel érkezett.

Kékjét szürkébe vonták, kósza fellegek.

A nap a láthatáron, egy percre megállt.

Vörös bársonyba fonta, sápadt aranyát.

 

Ahogy eltünt este, reggel úgy érkezett.

Homályból emelkedve, nőtt s fényesedett.

A gyermek ébredt először, kelt nesztelen.

Kisurrant a konyhába, frissen, éberen.

Hangosan, kiáltott, az arca felderült.

Anya, Apa, gyertek ki, nézzétek felült!

Köntösük felveszik, s papucsban csoszogva.

Állnak immár ők is, kissé csodálkozva.

 

 

folytatás következik...

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés