saját fotó.

Adventi fényárban pompázott a város. A férfi hazafelé tartott. Elfáradt, sok volt a két műszak. Későre járt, lábujjhegyen lépett be az ajtón, hogy fel ne ébressze kedvesét. Nem gyújtott villanyt, sötétben tapogatózva jutott el a falatnyi konyhába, hogy bekapjon valamit. A fazékban még langyos volt az étel, amiből arra következtetett, felesége sokáig várt rá. Örült, hogy nem látott sehol pilácsot, így biztosra vehette, hogy asszonya már pihen.

Gyermektelenségük nehéz évei után, az ötödik lombik program, végre reménnyel kecsegtetett. Nem sokára kitűzhetik az öröm lobogót a házra, hogy a gólya odataláljon. A minap kezébe került egy statisztika, amiben hatmillió abortuszról írtak a háború óta. Fájó szívvel, és döbbenten olvasta, zúgott a feje, szinte beleszédült. Hatmillió lány, és asszony hordta/hordja terhét, a meg nem született gyermeke emlékét.
Közben itt vannak ők, egyre többen a hasonló helyzetben lévők, akiknek nem adatik meg a gyermekáldás, és bármire képesek lennének, hogy szülőkké váljanak. Mekkora igazságtalanság ez a sorstól!
Hogy is van ez?- tette fel a kérdést magának.

Nem értette. A lélek öngyilkossága lenne, az abortusz? Mostanság gyakran hallani, hogy a lélek maga választja ki a szülőpárt, akiknél testet ölt. Tehát minden, ott fent dől el?

Elmosolyodott, akkor most ők is kiválasztottak lettek. Igaz, nem a szokványos úton fogant a pocaklakó, de ennek úgy sincs jelentősége.

A fáradtság verejték cseppjei végigfolytak fáradt arcán, szájában érezte a sós nedvet. Dúdolni kezdett. Először nem értette hirtelen jött jókedvét, de hamarosan felismerte benne, a várakozás örömét.

Apás szülés lesz, öröm és félelem óriási csatát vívnak benne. A világért sem visszakozna, bár igaz, hogy eddig minden vérvételnél elájult, úgy térítették magához, de az más lesz.
A gyermeke előtt mégsem vallhat szégyent.

Megszenvedték az utat, míg idáig elértek. Három lombik programot finanszírozott a TB. kettőt, maguknak termeltek ki, napi 12-14 órás munkával, és némi személyi kölcsönnel. Hány évig is nyögik? A fiuk már óvodás lesz, mire letelik. Nem törődtek vele, a legszebb álmukat válthat valóra.

Reménytelen éjszakákon, álomországban, hányszor sétáltak babakocsit tolva. Minden szembe jövő gyerekre mosolyogva.
    A sorozatos kudarc után Isten megsajnálta a szorgalmas családot, és elvezette őket egy intézetbe. Ott látták meg Imolát, az egyik sarokba megbújva. Sokáig tartott, ameddig a gyermek bizalmába fogadta őket, és kis kezét feléjük nyújtotta. Attól kezdve elválaszthatatlanok lettek, ők hárman. Azon a napon, amikor megkérdezték a kislányt, akar-e kislányuk, lenni, a gyerek így válaszolt.

- Igen, nagyon szeretnék a gyereketek, lenni, és én fogok majd vigyázni a kistestvéremre.

Ez a kristálytiszta gyermeki léleküzenet indította el őket, hogy ismét próbálkozzanak. Másnap indították el az örökbefogadás hosszú procedúráját.

Neszre lett figyelmes, asszonya közeledett felé, kócosan, sugárzó arccal. Egyik kezében egy borítékot szorongatott, a másik keze gömbölyű pocakján pihent.

- Leoltottam a lámpát, kicsit elbóbiskoltam, pedig, meg szerettelek volna várni. Nagyon jó hírem van. Az orvos azt mondta, minden rendben, nincs ok az aggodalomra. Ezt a levelet ma kaptuk, a legdrágább ajándék lapu benne. A jövő héten hazahozhatjuk Imolát, az örökbefogadás hatályba lépett. Most már hivatalosan is egy család lettünk! Édesanyámmal beszéltem, a hétvégén felutazik, addig marad, ameddig szükségünk lesz rá. Úgy döntött, ha már ilyen szépen gyarapodtunk, eladja a házát, vesz egy kis lakást a környéken, és kifizeti a részletünket. No, meg különben is, jól jön a közelség, ekkora családban gyakran elkel a segítség. - fejezte be mondanivalóját, boldogságtól kipirult arccal.

A kis konyhában hajnalhasadtáig egymást átkarolva beszélgettek. Tervezgették jövőjüket, semmivel nem törődve, avval sem, hogy nem sokára csörög a vekker.