Rígasztalj meg

Két gyermek, két külön világ. Jánoskám könnyen sírva fakadt, hamar sértődött, lánykám picinek sohasem sírt, nagyobb gyermekecske korában is csak igen ritkán, ő kacagós kislány volt, mindig tudtam, merre jár, mert örökké dudolászott.

A cipőfűző bekötése emberpróbáló feladat a gyermek számára, a vak gyermek számára pedig igazi kínzást jelent. Ezt csak a cipzár le-felhúzásának, összekapcsolásának megtanulása múlja felül. Sohasem kérdőjeleztem meg fiam képességeit, így három éves korára önállóan öltözött, vetkőzött, rendet rakott maga után. Ha vásárolni mentünk, segített haza hozni az árut. Kicsi csörgő labdát csörgettem a kezemben, így a hang után önállóan tudott közlekedni, nem kellett a szoros „vezetés”. Ha vágyott a közelségemre, ott volt a kezem, de mint más három éves gyermek, ő is szerette a szabad sétát, anya keze nélkül. Játszótéri sétáink idején szívesen kerékpározott háromkerekű biciklijén, futkározott, mászókázott, élvezte a szabadidőtöltést. Egyetlen dologra nem tudtam rávenni: a homokozóban való játszásra. Ahogy megérezte a kezén a homokot, úgy utálkozott, olyan fintorokkal tiltakozott, amit az óta sem, tapasztaltam egyetlen gyereknél sem. Imádta a tapintó sétákat, élvezettel fedezte fel az őt, körülvevő világot. Tapintó séták, mondom, hisz csak tapintás által tudtam, tudom közvetíteni neki azt, amit mi látók rápillantással meglátunk. Ő tapintja, megszagolja, megkopogtatja. Esetleg ízleli, így nyer képet a világról. S annyit tud, amennyit megláttatunk vele. Mivel én magam is élvezettel fedeztem fel ezt a másfajta látásmódú világot, a közös megtapasztalás élménye nagyon közel hozott minket egymáshoz. Leleményessé tett, így mindig új, és új élményekkel, tudással gyarapodtunk, hisz fiamon keresztül az én tudásom is kiteljesedett, több lett.

Elérkezettnek láttam az időt, hogy kisfiam a cipőfűző bekötésének rejtelmeibe beavassam. Próbálkozott vele szegénykém, és valamiért nem akart összeállni benne a megtanuláshoz szükséges mozdulatsor.

Magyaráztam ugyan, hogy nem lehet egyszeribe megtanulni, majd szépen lassan, sok gyakorlással sikerülni fog, türelemre intettem, de az én kis bogaram egyre csak próbálkozott, s a sokadik kudarc után keservesen sírva fakadt.

Majd, mire vigasztalni kezdtem volna, rám ripakodott: Édesanya! Te nem tudod a kötelességed? Sír a gyereked! Légy szíves, rígasztalj meg!

Kacagva öleltem magamhoz. Szállóige lett családunkban ez a tündéri kiszólása olyannyira,

hogy mind a két gyermekem, ha szomorú, a mai napig úgy jönnek hozzám:Édesanya! Légyszives rígasztalj meg!

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.