Mi az, hogy normális?
Nemes Kiss Kata 2013.10.19. 07:39
Mi az, hogy normális?
Az íráskényszer a lehető legváratlanabb helyzetekben jön rám.
S olyankor írni kell, mert ha nem tudom leírni a gondolataimat, fizikai fájdalmam lesz. Dühös leszek. Támadó.” Hagyjálbékén” kedvem lesz. S elvárom, hogy ezt a helyzetet tiszteletben tartsa mindenki. Az ihletet mindig valami megrendülés váltja ki. Lelki megrendülés. Ehhez sokszor elég egy illat, egy arc, vagy egy mozdulat. Váratlan, és kiszámíthatatlan.
Ettől nehéz velem élni.
Ha „bekattanok,” akkor képes vagyok két mondat között felállni, s elvonulni, írni. Akik nem ismernek, furcsa dolgokat gondolnak rólam, az elmeállapotomról. Lehet, hogy igazuk van. Ez ugyanis egy más állapot. Más elmeállapot. De ki tudja megmondani, hogy mi a normális, s mi az abnormális? Hol a határ a kettő között?
Engem nem foglalkoztat ennek a boncolása, mert – átlagember mércéjével mérve- nagyon átlagos életet élek.(Ha jól érzem magam a bőrömben, úgy fogalmazok, hogy anya! Édesanya! Ha rossz az általános közérzetem, csak háztartási molypilleként aposztrofálom a helyzetem.) Főzők, mosok, takarítok, nevelem immár nevelhetetlennek tűnő sihederjeimet.
A bekattanásig. Akkor viszont mindent otthagyok, mert írnom kell. Történeteket, amire más nem képes. Abnormális állapotban normális történeteket normális embereknek. Ergo: normális vagyok!
Írni lelki kényszer.(Olyan lehet, mint drogosnak a kábítószer: fogyasztania kell, mert nélküle elpusztul. S aztán a használatába hal bele.) Belehalok, ha nem írhatok. És belehalok, ha leírtam a mondanivalómat. Először utálom. Mert elpusztított. S aztán átolvasom, s elkezdem kicsit szeretni. Nem nagyon. Kicsit. S ekkor kihúzok belőle. Beletoldok. Átírok. S egyszer csak jön az érzés, hogy szeretem. S ilyenkor jön a gyöngédség. Simogatom a szavakat, ízlelgetem. Félreteszem. Még nem szeretem eléggé. Érzem, hogy valami hiányzik belőle. Nem igazán jó. Még haragszom rá egy kicsit. Újra előveszem. Olvasom. A kívül álló szemével, mert még nem az enyém. Csak tőlem van.
S egyszer csak el kezd alakulni. Formálódni. Egységessé válik. Ötletessé. MŰ lesz belőle. Már nagyon szeretem. Az enyém! Még pihentetem kicsit. Elő-elő veszem, javítgatom. S amikor eufórikus öröm száll a lelkemre, tudom, hogy kész.
Nem könnyű velem élni. Másként látok, mint az átlag. Másként érzékelek, mint az átlag. Kihegyesedettebben. Fájdalmasabban. Érzelmesebben. Szomorúbban. Vehemensebben. Ugyanakkor az írás számomra terápia is. Kiírom magamból a jó, vagy rossz dolgokat. Helyére kerül minden, a megfelelő polcra helyeződik, a bánat elcsitul, a fájdalom elcsendesül, az öröm megszelídül. A lelkem kifényesedik, boldogság tölt el.
Ha nem jön többet szép gondolat, ha nem tudok írni, abba belehalok. Mert ahogy szeretet nélkül, úgy írás nélkül sem tudok élni.
|