Mi a vakság?

Ismereteink nagy részét könyvekből szerezzük, s tudásunkat segíti a látás által szerzet tapasztalat.

Mi a vakság? Hogy adaptálható a látó világ egy ilyen kicsi, vak babának?

Halvány fogalmam sem volt róla, s ismeretségi körömben sem volt, aki segíthetett volna.

Érdekes az emberi hozzáállás: a probléma abban a pillanatban egyénivé válik, mihelyst – mások számára- szokatlan helyzet teremtődik.

Magam is megtapasztaltam, hogy fiam vaksága mennyire bezárt. A baráti körben vízválasztó lett fiam vaksága, nagyon sokan lemorzsolódtak, s aki maradt, mintegy taccsvonalról szemlélt bennünket. Anikó barátnőm támogatása volt az egyetlen fix pont az életemben, Ő korai haláláig bástya volt nekem.

S volt még valaki, van valaki a mai napig, Ő Gné, Bogaras Éva, általános iskolában osztályfőnököm volt, vele a mai napig nagyon szoros lelki kapcsolatban vagyok.A problémám azonban annyira egyedi volt, hogy ők sem tudtak jó tanáccsal szolgálni nekem. A kérdéseimre, kétségeim megoldására kitaláltam egy egyszerűnek tűnő megoldást: három napra „vakká”válok magam is!

Reggelre kelve bekötöttem a szemem, s elkezdtem vakosan elvégezni a mindennapi feladataimat.

Azon túl, hogy kék-zöld foltos lettem,- minden két-háromszor annyi ideig tartott, mint egyébként, - rájöttem, hogy a hangok világa látás nélkül ijesztő, és félelmetes. S ez a pici, életét épp hogy elkezdő babának sokszorosan félelmetesebb lehet. A nehézségek leküzdéséhez egyetlen eszközöm van, a megláttatás eszköze, a megláttatás pedig a pontos, alaposan körülhatárolt magyarázat, a tapintás, szaglás, és hallás eszközével kiegészítve.

Ha így alkalmazom a tanulni valókat fiam felé, akkor viszonylag pontos látóképet adhatok, egészséges énképű gyermeket nevelhetek belőle.

A kísérleti vakságom második napján látogatókat kaptam. Négy rendőr, mentő, orvosok, és mentőápolók személyében.

A kiérkező orvos látva, hogy kisfiammal, tapintással tanuljuk a pityóka, murok, káposzta tulajdonságait, valószínűleg ráérzett a dolgok mikéntjére, mert leült közénk, s nagyon kellemesen elbeszélgettünk, sőt, ő maga is megpróbálkozott bekötött szemmel felismerni tárgyakat. Az orvossal, és rendőrökkel nagyon jó hangulatú beszélgetésünk volt, sok hasznos gyakorlati, és életvezetési tanáccsal ellátott a mentőorvos.

Mintegy mellékesen elmondták, azért vannak itt, mert valamelyik „jóakaró lakó” betelefonált a mentőknek, hogy egy anya megőrült, veszélyezteti a saját gyermeke, és a lakók biztonságát, és azonnali intézkedést követelt.

Miután kölcsönösen meggyőződtünk arról, hogy épelméjűek vagyunk, nagyon barátságos hangulatban elköszöntünk egymástól. Természetesen én „vakosan.”

Kislányom, Mayani születésekor ez a „kedves” jósszomszédom is szült. Amikor megtudtam, hogy nem tud szoptatni, kevés a teje, bekopogtam hozzá, s felajánlottam, - mivel nekem bőségesen van,-  ellátom a picikéjét anyatejjel. Nyolc hónapig szoptattam az ő babáját is.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.