A lélek fájdalma

A fizikai fájdalom minőségétől, fokozatától függően viszonylag egyszerűen kezelhető: Terápiákkal, gyógyszerekkel, egyéb más módokon.

Ám van másféle fájdalom. A lélek fájdalma!

Tudod, hogy gyógyítható? Megtapasztaltad?

Én igen!

Van az életemnek olyan szakasza, amire nem szívesen emlékszem, amit mindenki előtt eltakarok, mert annyira fájdalmas, hogy még mindig megroskadok, ha felidézem.

Házasságra vágytam. A szeretett férfi oldalán élni, gyermekeket szülni, tőle, neki.

Álmodtam boldogságot, szerelmet, hosszú, egymással leélt életet.

Az életem másként alakult. Meg kellett tanulnom nélküle élni.

Hosszú évekig éltem szeretetlenül, Istent tagadó módon. Pusztítottam mindent, ami körülvett, legfőképp magam. Férjhez mentem. Férjem tudta, hogy nem szeretem szerelemmel.

A házasságom önpusztítás volt: szerelem nélkül, szeretet nélkül, „csak azért is”-ből.

A férjem határtalan türelmének köszönhetően lecsillapodtam kicsit, s kialakult irányába bennem a végtelen tisztelet, és szeretet. Egy idő után már figyeltem rá, törődni tudtam vele, s ő ezt hálával, és szeretettel fogadta.

Óvott, és féltett. Legfőképp önmagamtól.

A kapcsolatunk kisfiunk születésével lett teljes.

A Jóisten másként gondolkodott: magához szólította kicsi angyalkánkat.

Lelkileg összeomlottam, s nincs is sok emlékem erről az időszakról. A csodálatos emberi elme gondoskodik arról, hogy a nagyon fájdalmas lelki dolgokat valahogy túlélje az ember…

A gyógyulást a másodszülött fiam érkezése hozta, s a teljes összeroppanásom is!

·         Koporsó mellett állni roppant fájdalmas esemény. Kétszer úgy állni ott, hogy a szíved alatt hordott gyermeked temeted, abba csak bele őrülni lehet.

Hetekig altattak, mesterségesen tápláltak, s sokára, csontvázzá fogyva, lélekben megrokkanva kezdtem feleszmélni ebből a kómaszerű állapotból.

Úgy éreztem, hogy sohasem fogok felépülni, s igazából nem is akartam. Vegetáltam.

A napjaimat a temetőben töltöttem, a két pici sírhalom mellett, s álmodtam.

Boldogságot, örömöt, gyermekkacagást, gyermekcsókot.

Sok-sok idő telt el, s egyik alkalommal bementem a temetőhöz közeli kápolnába. Valami oda húzott!  Ma már tudom, hogy az áldott orvos hívott, az ő szavát hallotta meg a szenvedő lelkem!

S a kápolnában katartikus élmény ért: Egy éteri szépségű hang az Áve Máriát énekelte, s az én könnyeim elkezdtek folyni, s csak sírtam, és sírtam, nem tudom, milyen hosszú ideig, de a lelkemet ezek a könnyek megtisztították minden sötét gondolattól, minden éles fájdalomtól, s ahogy átadtam Istennek terhemet, úgy könnyebbültem meg fizikailag is, és lelkileg egyaránt.

Ezután tudatosan keresni kezdtem azt a helyet, ahol megélhetem azt a lelki békét, és elveszett boldogságot, amit itt megleltem.

Isten útmutatásával rátaláltam arra a közösségre, akiknek a törődésük nélkül - férjemével együtt- elvesztem volna a fájdalmamban. Jóságával bizonyította az ő nagy kegyelmét: enyhülést, majd gyógyulást adott, és

megtanított egy nagyon fontos igazságra: A lélek fájdalmát kizárólag Ő gyógyíthatja meg!  

Akárki megtapasztalhatja ezt, hite ereje szerint.

A tévelygő ember hatalmas fájdalmak árán.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.