Szórt napfény melengeti a megszínesedett leveleket, a kegyelet virágait.  Szusszanok kicsit.

Kocsival araszoltam idáig. Menet közben hosszasan kellett várakoznom egy építőanyag telep előtt.

Megütötte szememet a tábla: Murva kapható.                                                                                                           

                                                                                                                                                 
Csak ötven kilós zsákok voltak.  Az eladó készségesen segített a csomagtartóba helyezni.
A sírig persze nem jött velem, és az én koromban már egy sima felületű félmázsás cuhár, már nagyon el tudja hagyni magát.
Mintha egy tunya tapírt akartam volna kivonszolni a szomszéd virágos kertjéből.
Mire nagy nehezen a süppeteg sírhantig értem vele az út szélétől, bizony elfáradtam. Akkor jöttem rá, hogy a mindig ott tárolt rövid nyelű gereblye, kis lapát

nincs a helyén.
Találtam egy erős kertész-kesztyűt. Azzal terítettem jól-rosszul a halom köré a fehér kő őrleményt.

                                                                                                  *************

Pár éve ledugtam pár szál borostyánt a frissen felhantolt sírra. Apám, és nővére – nevelő anyám – nyugszik itt. Az örökzöld márványos levelű futónövényt

mindketten szerették életükben. Talán a magány óráiban ők buzdították a kis sarjakat növekedésre. Az indák túlbuzgóan megeredtek. Mára teljesen

értelmetlen bármi egyéb virágot kiültetni. Kifújtam magamat, és a csomagtartóból elővettem az ollót, amit a jelek szerint jobban elrejtettem családom elől, mint

a szerszámokat… A borostyán a keresztet, márványtáblástól teljesen benőtte. Hirtelen ötlettől indíttatva visszanyestem a növényt, úgy, hogy a kereszt

formája kitetsszen, és szabadon olvasható legyen az itt nyugvók, meg a majd ide temetendő saját nevem.
Mozdulatlanságom megtévesztett, és ide csalt egy vetési varjút. Csőrében egy tudj’ Isten hol szerzett dióval, az aszfaltozott út fölé csapott. Fejének erőteljes

mozdulatával mintegy földhöz csapta kemény héjú zsákmányát. Az nagy erővel csapódott az út burkolatához. Keményen csattant, de rugalmasan felpattant,

és hallhatóan nem repedt meg! A makacs fekete énekes madár nem adta fel. A még gurulásban lévő gyümölcsöt újra felkapta, és magasabbra szárnyalva

megismételte a műveletet. A mozgás, és a diótörés jellegzetes hangja ide hozott egy rokont. Egy szürkevarjú érkezett. Hangtalanul helyet foglalt egy tölgy

ágán, és türelmesen várta „gyászmadár” küzdelmének kimenetelét a dióval.                                                                                                                         

 Harmadjára sikerrel járt! A kerek csonthéjas tompán reccsent, nem pattant fel a becsapódást követően. Közelre gördült béna mozgással.
A kálomista varnyú megértette a helyzetet, és el akarta lopni a sikeres rokontól a munkája bérét! Ez neki többnyire sikerülni is szokott, lévén rámenősebb, a
pápistánál…
Ráadásul többnyire csapatban hajtja végre rabló hadjáratait.
Ezúttal azonban egyedül volt, és a fekete rokon idősebb, tapasztaltabb is volt az idei szürkénél.
Hatalmas kokit kapott fejére, és a vetési varjú szárnyával simán tovább lökte a még levegőben lévő tolvajt.
Az panaszosan feljajdult, de a dió jogos tulajdonosa a dió egy részét gyorsan el is nyelte, a héjban maradt részeket, pedig felkapva biztonságba helyezte.

-    Szép jelenet, volt. De ha egy évben egyszer meglátogatsz, akkor is a madaraid, vadjaid megfigyelésével kell foglalkoznod? – hallottam apám           
      korholó, mégis megbocsátó hangját
-    Láttad Te is? -kérdeztem, mintha természetes volna, hogy huszonegy éve porladó apám csak úgy megszólít
-    Tudod jól, hogy láttam. Tudod, érzed, hogy a halálon túl is rajtad tartjuk szemünket. Minden baklövésed következményét mi segítünk enyhíteni.                              – évődött velem,      ahogyan egész életében tette.
-    Mindig hülyéskedtek! Inkább azért kellene rászólni, hogy vegyen fel valamit.  Megizzadt az a szegény gyerek. A kavicsokat is puszta kézzel           
       teregette széjjel, a borostyánt is megmetszette. Egy szál pulóver van rajta, és megizzadt. – szólt közbe nagynéném.
-    Menj vissza a kocsihoz, vedd fel a kiskabátodat. Már foga van a Napnak. Megbetegszel. Vigyázz magadra. – folytatta                                          

                                         
Én pedig szót fogadtam, amit életében ritkán tettem.
Mindketten azt tették, amit egész földi életükben tettek.                                                                                            
Apám hagyta, hogy tegyem, amerre az eszem visz. Aztán mosolygósan korholt, vagy mosolygott.
Nővére próbált kormányozni, többnyire sikertelenül, hogy aztán, akár belebuktam, akár sikerült, amit elgondoltam, akkor ő előre megmondta…
Ezt folytatjuk az előttünk járók élete, és saját életünk folyamán, s multával.

                                                                                                             **************************

Földi életünk, múlandó, lelkünk élete örök.
Örök a szeretet, ami elfedi ezen az estén a napi gondokat.                                                                             

Arra gondoltam, apám, nevelő anyám közös sírja mellett imádkozva, hogy egyszerre szóltak hozzám előre ment szeretteim, a nagyon is élő varjúk, és a mindannyiunkat teremtő, mindent mozgató Úr!
És arra, hogy gyakrabban is jöhetnék hozzájuk…
Fogy a fény, rózsaszínbe játszanak a fehér krizantémumok, és a gyertyák, mécsesek fénye átveszi a bágyadt fényű Nap szerepét.

Világítanak a sírok.
A pici lángokban a lelkünk fényei tükröződnek.