|
Álomnovellák - I.
Stefanie Nolle 2011.10.05. 15:29
Álom-novellák
1.
Különös álmom volt az éjjel.
A szüleim háza lőtt beszélgettem édesanyámmal. Éppen búcsúzkodtam, amikor hirtelen feltűnt felettünk egy helikopter.
Rossz érzés fogott el, tudtam, hogy menekülnöm kell.
Hirtelen a helikopterből hullani kezdtek az apró – kb. 5 cm nagyságú – helikopterek, amik szétszéledtek az utcában.
Azonnal tudtam, mit jelent ez.
Megfogtam anyám kezét, s futni kezdtem, magam után húzva.
Láttam a félelmet az arcán. Apám nem volt sehol.
- Meg kell őt keresnünk – volt az első gondolatom: - Nem eshetnek áldozatul a sötét összeesküvésnek.
Anyám a rohanástól fáradni látszott.
- Tarts ki! Biztonságos helyre viszlek! Mindenkit meg fognak ölni – suttogtam, bár még magam sem tudtam, hol leszünk biztonságban ezektől az apró gyilkoló gépektől, melyekből származó egyetlen lövedék halálos idegméreg.
Akit eltalál, az zombivá változik.
Valahonnan az emberek is érezték a veszélyt, hiszen mind az utcára rohantak, s fejvesztetten menekültek.
Különleges adottságaim révén éreztem a félelmüket, s bíztam benne, hogy sikerül megmenekülniük.
Amikor már az utcánk tartottunk, minket is üldözőbe vett egy közülük.
Félhangosan az éghez fohászkodtam:
- Atyám! Uram! Mit tehetnénk? Nem kaphatnak el!
Közben pedig menekültünk tovább, nem törődve a fáradtsággal, s a fájdalommal, ami a végtagjainkba hasított.
Hiszen az életünk, a szabadságunk volt a tét.
Pár utcával később aztán megkaptam a választ.
Az Úr meghallgatta a fohászomat, s ahogy már máskor is a gondolataimon keresztül üzent:
„A megoldások benned vannak! Nincs értelme menekülnötök!
Érzik a félelmeiteket, ezért követnek benneteket!
Csak egy módon győzhettek, ha legyőzitek a félelmeiteket!
Ne feledd a szeretet a legfontosabb!
Tudni fogod, mit kell tenned!”
Meglepett, amiket mondott, de éreztem, hogy ez az igazság.
Hirtelen lelassítottam, majd megálltam, s édesanyám szintén így tett.
Bár nagyon elcsodálkozott azon, hogy már nem menekülünk tovább, s kérdéseket tett fel Nekem:
- Mi történt? Miért álltunk meg? Mindjárt utolérnek minket, s akkor végünk.
- Nem fognak bántani minket – közöltem magabiztosan, majd így folytattam: - Ölelj át! Úgy ahogy szoktuk, mikor búcsúzkodunk.
Furcsán nézett rám, de megtette, s Én is átöleltem, majd hagytam, hogy számoljon.
Ezalatt Én félhangosan mondogatni kezdtem:
„A szeretet végtelen, szeretek, és szeretetre méltó vagyok.”
Mire eljutott a 17-es számhoz, az apró gyilkoló gépek nemhogy közelebb nem jöttek, de valami megmagyarázhatatlan módon felrobbantak a közelünkben.
Az emberek, akik látták, hogy mit csinálunk, utánozni kezdtek minket, s ugyanolyan sikert értek el, mint mi.
Így aztán a környék majd az egész város is hamarosan megszabadult a sötétség által küldött veszedelemtől.
Az emberek egymást ünnepelve ujjongtak, s ölelgették társaikat, szomszédjaikat.
Aztán hazaindultak, s mi is ezt tettük.
Apukám pedig már otthon várt a párommal együtt.
Ők is a fény, a szeretet győzelmét ünnepelték.
Mindannyian tudtuk azonban, hogy ez csak egy apró győzelem volt, s még sok ilyenre szükség lesz ahhoz, hogy a sötétséget kiűzzük az egész bolygóról.
A remény azonban élt nemcsak a mi szívünkben, hanem azokéban is, akik ezt a győzelmet véghez vitték.
VÉGE
Pécs, 2O11. július 27-29.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
