Rózsás János

Egy emlékmű sorstörténete

A nagykanizsai Nagy-Magyarország Emlékmű első felállítására 1934 őszén került sor, a város legmagasabb pontján, a Fő utca dombra vezető tengelyében, az Eötvös tér elején. Ezen monumentális alkotás létesítésének múlt századi története a következő: Schless István sikeres feltaláló és üzletember – akit a családi gyökerei is városunkhoz kötöttek, de a múlt század húszas éveitől Ausztriában élt és dolgozott –, a szülővárosa iránti hűséges ragaszkodása jeléül az 1930-as évek elején, egy akkoriban nagyon is időszerű, a korszak lelkületét tükröző emlékmű létesítésének anyagi fedezetét ajánlotta fel Nagykanizsának. Kikötötte, hogy e Nagy-Magyarország Emlékműnek a történelmi Magyarország egységét és oszthatatlanságát, a trianoni békediktátum által történt megcsonkíttatásának elviselhetetlenségét, a hatvanhárom történelmi vármegyének a Szent Koronával való együttességét kell bizonyítania és egyértelműen kifejeznie. Egyúttal maradandó emléket kell állítania az e földön élő magyarság hosszú évszázadokon át, hétköznapi küzdelmekben és véres csatákban meghozott áldozatának, egy ezredéve épített és védett, a Kárpátok bérceivel koszorúzott hazának, Nagy-Magyarországnak.
    A beérkezett pályaművek közül Hübner Tibor budapesti műépítész tervei szerint valósult meg ez az elképzelés. Az emlékmű talapzatát körbefutó hét lépcső azt a munkát és fáradságot jelképezte, mellyel őseink a hazát építették fel. A lépcsősort középen mind a négy oldalon, a négy égtáj felé néző kőtömbök – mintegy szimbolikus oltárok, – a MOHI – MO-HÁCS – ARAD – TRIANON felirattal a nemzet tragikus véráldozataira emlékeztettek. A központosított gondolatot az égbe törő felépítmény fejezi ki, melynek alsó, szélesebb övrészét a megcsonkított országban megmaradt vármegyék címerei díszítették. Ezek felett emelkedett fel a Nagy-Magyarországot szimbolizáló obeliszk, melyet az elszakított vármegyék címereinek üresen hagyott, kifaragatlan pajzsai borítottak be. Az obeliszk négy oldalán elhelyezett négy allegorikus szoboralak (Hungária, Ősmagyar harcos,  Gyermekét karjaiban tartó anya, Magyar földműves és munkás) az ősi dicsőséget, a magyar vitézséget, a munkát és a szebb magyar jövendőbe vetett hitet sugallta. A felettük lévő szegélyrészen a magyar Hiszekegy körbefutó két sora volt olvasható: HISZEK – EGY ISTENBEN – HISZEK – EGY HAZÁBAN. Ezt az egekbe magasló építményt legfelül a magyar Szent Korona, Nagy-Magyarország élő jelképe koronázta.
    Szeretném megemlíteni, hogy az emlékmű talapzatába a történelmi Magyarország minden egyes vármegyéjéből hoztak földet, legtöbbször titokban, hogy az emlékmű szimbolikusan Nagy-Magyarország földjén emelkedjék a magasba.
    Ez az alkotás az előtte tisztelgőket, a közelében elhaladókat a magyar nemzet több mint ezeréves történelmének magasztos és tragikus eseményeire figyelmeztette olyképpen, hogy ne feledje az utókor: a magyar nép az olykor végpusztulással fenyegető sorscsapások ellenére is talpon tudott maradni, sőt fejlődésnek indult. Nem veszítette el államalkotó erejét a múltban, de nem fogja elveszíteni a következő korszakok megpróbáltatásai során sem.
    Miért is volt időszerű ennek az emlékműnek a felállítása a trianoni diktátumot követő évtizedekben?
    Az első világháborút követően, 1920. június 4-én a Párizs melletti Versailles városának Trianon nevű kis kastélyában íratták alá az akkori magyar kormány meghatalmazottjaival azt a békediktátumot, melynek következtében a Magyar Királyság 325 ezer négyzetkilométernyi területéből elvettek 232 ezer négyzetkilométert, nekünk csak 93 ezer négyzetkilométert meghagyva, vagyis az ország területének csupán a 28,6 százalékát. Az ország közel 21 millió lakosából több mint 13 millió idegen uralom alá került. Így a megcsonkított Magyarország lakossága 7,6 millióra csökkent! A volt lakosságnak csak 36,8 százaléka maradt magyar állampolgár.
    A ma élő nemzedékek, akiknek a számára az 1920-ban megcsonkított országnak a mai határai – a történelmi múlt ismeretének hiányában, hiszen a múlt igazságait bűnös módon elhallgatták, meghamisították a marxista történészek, minket bűnös népnek nevezve, rabló szomszédainkat testvéri szocialista országoknak hirdetve – sajnos természetesnek tűnnek. A ma élő nemzedék sokáig nem tudta, csak az utóbbi évtizedben kezd ráeszmélni arra, hogy jelenlegi határainkon kívül rekedt, elszakított nemzettestek sínylődnek, sorvadoznak jogfosztott, kisebbségi sorsban. Csak a rendszerváltozás után döbbentek rá honfitársaink, hogy ezek a mesterséges határok a Trianont megszenvedett nemzedékek számára begyógyíthatatlan, vérző sebeket jelentettek, és jelentenek mind a mai napig. A ránk erőszakolt, elevenünkbe vágó trianoni diktátum milliókat szakított el egymástól: családokat, barátokat, társadalmi és gazdasági közösségeket. Az addig egységes Kárpát- medencei népgazdaság szerves egységét megbontotta: a feldolgozóipart megfosztotta a nyersanyag forrásaitól, szétszaggatta a vízi és szárazföldi közlekedési hálózatot – utakat, vasutakat egyaránt.
    Nagyon nehéz és keserves volt a talpra állás a két világháború között, menekültek és munkanélküliek vergődtek a létbizonytalanságban. A trianoni béke Nagykanizsa számára is mérhetetlenül súlyos veszteséget okozott. Városunk korábban országutak és a vasúti közlekedés fontos csomópontja volt, élénk kereskedőváros, kiterjedt nemzetközi üzleti kapcsolatokkal. Egy csapásra elvesztette mind felvevő, mind értékesítési piacait. Nagyon nehezen, sőt soha nem tért teljesen magához abból a bénító állapotból, hogy összeköttetéseitől meg-fosztott, határszélre került, szinte eljelentéktelenedett város lett. Ezért is lett az emlékmű igazán a kor érzelmeinek hiteles kifejezőjévé.
    Az emlékmű további sorsa a második világháború után nemzetünk sorsával együtt tragikussá vált. Sajnos az ország leigázása, a szovjet megszállás után, az idegen szuronyok védelmében hatalomra került moszkoviták nemzetellenes ideológiája, bomlasztó propagandája sokakat elvakított. El akarták törölni a múltat. Szembefordultak mindennel, ami nemzeti múltunkra emlékeztetett, felsőbbrendű erkölcsiséget hirdetett. 1945-ben megrongálták az emlékművet, jelképi részeket letördelve róla. A múlt iránti vak gyűlölettől vezérelve, ésszel fel nem mérve a magyarság számára máig szóló üzenetét, jelentőségét, 1952 tavaszán ledöntötték a monumentális emlékművet, kalapáccsal nekiesve a szobroknak. Aztán – mivel méreténél fogva nehezen lett volna mozdítható –, a felállítási helye mögött egy mély gödröt ástak, beleborították, elföldelték, hogy nyoma se maradjon.
    Az 1960-as évek elején nemzeti múltunkat újabb megcsúfolás érte, ugyanezen a helyszínen, hogy a feledés tökéletes legyen, a ledöntött emlékmű helyére – részben annak talapzatát felhasználva – felállították az 1919-es proletárdiktatúra véres, bolsevista terror uralmát dicsőítő szoboralakokat. A történelmi igazságot tovább hamisítva – dicsőségesnek hazudva a borzalmakat –, emléket állítottak a zsákutcába vezető ideológiának, melynek romboló következményeit – az agymosás szédületétől nehezen ébredező magyar nemzet – nemzedékeken át megsínyli mind gazdasági, mind politikai, de legfőképpen erkölcsi téren. 
    Városunkban 1999 februárjában egy közéleti fórumon merült fel a gondolat, hogy államiságunk ezeréves ünnepségeinek keretében illő és indokolt lenne Nagykanizsán is köztéri emlékművel emlékezetessé tenni a millenniumi évet. Ekkor ajánlottam a jelenlévőknek, hogy az elásott, de a város idősebb polgárainak még emlékezetében élő, nemzeti múltunkat hirdető Nagy-Magyarország Emlékművet ki kellene ásni, helyreállítani és újra felavatni itt, az eredeti helyén! Ez lenne igazi, méltó megemlékezés az ezeréves államiságunk évében! Döbbent kétkedés fogadta szavaimat, de aztán mégis tettekre került sor.
    A Magyarok Világszövetsége, a Trianon Társaság és az 1956-os Szövetség Zala megyei szervezeteinek kezdeményezésére hosszas bizonytalankodás, tanakodás után végre Nagykanizsa város önkormányzata kedvező döntést hozott az emlékmű újbóli felállítása ügyében. Amint a szándék reális lehetőséggé vált, a Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal jelentős anyagi támogatást helyezett kilátásba, ha a lelkes lokálpatrióták be tudják bizonyítani, hogy igazán létezik az emlékmű, és valóban ott van elásva, ahol a régi kanizsaiak állítják. A próbaásásra 2000. márciusában került sor, és a feltételezett helyen, alig egy méter mélységben máris előbukkant a földműves szoboralakja.
    Amíg a város lakosságának döntő többsége, az ifjabb nemzedék is, a szobor feltárásával és újbóli felállításával értett egyet, baloldalról határozott ellenérzést hangoztattak, a szomszéd népek érzékenységére apelláltak. Valójában a korábbi kommunista bűnök, a barbár és nemzetellenes indulatok tárgyi bizonyítékának a felszínre kerülésétől ódzkodtak.
    A szükséges engedélyeztetési eljárások után, minden késleltetési akció ellenére 2000. szeptember végén közös összefogással – a helyi vállalatok és vállalkozók köszönetet érdemlő hathatós gépi és anyagi támogatásával – megtörtént a teljes emlékmű feltárása, sérüléseinek megállapítása. A hatalmas gödröt százan és százan tekintették meg, a mélybe fekvő hatalmas obeliszk beledöntött maradványaival. Amikor a monumentális alkotást a nagy teljesítményű emelődaru a felszínre hozta a gödör mélyéből, az összesereglett tömeg lelkesen énekelte a magyar Himnuszt, és szem nem maradt szárazon az emlékmű feltámadásának láttán!
    A leletek, maradványok ismeretében művészettörténészek, szobrászok és építészek láttak munkához, hogy megtervezzék a szükséges teendőket a helyreállításhoz, felállításhoz. Azonban nagyon nagy ellenállást kellett leküzdeni, amíg végre a tervekből a hivatalos eljárások bonyodalmain át valósággá válhatott az emlékmű felállítása.
    Korunkra jellemző közjáték: Amikor manapság az ország más településein az 1919-es gyilkos kommün ártatlanul kivégzett, megkínzott áldozatainak állítanak (kissé megkésve, de nem elkésve) maradandó emléket, akkor városunkban rendkívül nagy nehézségekbe ütközött, hogy a nép által nemes egyszerűséggel csak „Jancsi és Juliskának” nevezett szürrealista alkotás átadja a helyét a korábban ott állt Nagy-Magyarország Emlékműnek, és nem ledöntve, nem megsemmisítve – ugyanazon a téren párszáz méterrel odébb költözzön a bokrok közé.
    Sok-sok munkával, áldozatkész vállalkozók és magánszemélyek önzetlen segítségével megtörtént a csoda: 2001. augusztus 12-én, országra szóló ünnepség keretében sor került az emlékmű felavatására, azzal a reménnyel, hogy az eredeti alkotással szemben – anyagi okokból és egyéb akadályozó tényezők miatt – még hiányzó részletek felújítására talán egy vagy másfél éven belül sor kerülhet adományozók, valamint kormányzati és önkormányzati szervek áldozatkészségével. És akkor majd újra teljes épségében, fényében magasodik a város fölé a Nagy-Magyarország hányatott sorsú, halottaiból feltámadt emlékműve.
    A teljes helyreállításhoz még hiányoznak az alapzathoz négy oldalon felvezető lépcsősorok a beépített oltárrészekkel. Hiányoznak a kifaragott és a kifaragatlan, üresen hagyott címerek az alsó szegélyen és az obeliszk négy oldalán.
    A Nagy-Magyarország Emlékmű Szoborbizottsága eredetileg úgy tervezte és remélte, hogy a teljes helyreállítás 2003. június 4-ig, a trianoni békediktátum évfordulóján ott rendezendő ünnepségre elkészülhet. Sajnos sok minden közrejátszott abban, hogy még ma is a legnagyobb reményünk az, hogy az eddig összegyűlt, a szükséges költséghez képest sajnos szerény összegből talán sikerül néhány fontosabb címert megrendelni, kifaragtatni addig az időpontig, hogy némi jele legyen annak, hogy az emlékmű régi fényének helyreállítása nem csupán terv és óhaj, hanem lelkes nemzeti összefogással előbb-utóbb minden gátló körülmény ellenére megvalósul.
    Az országos érdeklődés középpontjába került emlékmű felállításával, végleges helyreállításával, a nemzeti öntudat, a hazaszeretet példás megvallásával az utánunk következő nemzedékekben is nemes érzelmeket kelthetünk! Dicső múltunk történelmének kőbe vésett megörökítésével kihangsúlyozhatjuk meggyőződésünket, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak, és reménykedhetünk minden megpróbáltatás, sorscsapás ellenére a szebb magyar jövendőben!

Rózsás János A Nagy-Magyarország-emlékmű Szoborbizottságának tagja