Végállomás
Gizus/Ekpafat -lélekhang- 2009.05.27. 23:04
Ágyából rálátni a szemközti falra, hol Krisztus fején tövis koszorúja húsába marva, arcán lecsurgó vére, felfelé néző szeme szenvedését mutatja.
Jajgat a beteg, kínját alig állja, pedig hol van az ő kálváriája... Isten fiának szenvedését látva elszégyelli magát, fejét elfordítja a képtől még sem szabadul. Siettetné az időt, mely ólomlábakra vált, van még tartozása, mondják odaát. Mit vétettem, kérdezi ezerszer, válaszra várva, hiába tudja, a bűnt és vétket más mércével mérik ott fent. Felemeli ráncos kezét, kitapintja az olvasót és morzsolja, fohászát mormolva bocsánatot remél. Egyre elviselhetetlenebb a fájdalom, hasítja a csontját, izmait szaggatja, fél de mégis remél. Nincs hát kegyelem, meddig kell tűrni, mennyi van hátra az útból, mely elfogyni nem akar. Könnyei peregnek, újai megállnak az olvasó szemeken. Szólna, de nincs kinek, egyedül vívja haláltusáját. Mellette asztalka leterítve, kicsi tálkában kihűlt ebédje, órákkal ezelőtt a gondozó odakészítette, felülni nem segítette, mert az ideje nem engedte, várta a másik haldokló betege. Annak már étel sem kellett, későn érkezett, lábára lábcédulát készített. Így mennek el sorban, a legfelső emeleten, apró szobájukban, melyet kiemelt otthonnak hívnak…
Talpig feketében érkezik a család, átveszi a hagyatékot, bankszámlájáról –, ha volt neki, pénzét leemeli. Örökségi vitában gyűlölködve, temetést sem várva, egymásnak esnek.
A lélek lebeg a ravatalozóban, nézi, amint „szerettei” egymástól távol, gondolatban már a koncon osztoznak. A test jegelve pihen, nincs már hozzá köze, a zsinór elszakadt. Megszűnt a kín, a szenvedés, a lélek mégis sajog, mert tudja, amíg a Fényt el nem éri, a köztes létben, érzi, hogy szerettei bűnnel és vétekkel sorspoggyászt készítenek.
A lélek burkát elnyeli a föld, a test megpihen. Szeretet és árulás virága egymás mellé kerül, így ér véget a földi lét, a terv végrehajtatott…
A lélek búcsút int levetett ruhájának és elindul a Fénybe, hol az Angyalok Kara köszönti majd az érkezőt.
|