Ember… mondjuk, halljuk gyakran, ritkán bontjuk lélekre és anyagra, pedig, ha megtennénk, milyen más lenne a világ. Azok, akik a klinikai halál állapotában bepillantást nyerhettek a létező másik világba, visszatérésük alkalmával valós újjászületést élhetnek meg. Senki nem lesz már a régi, az anyag tulajdonsága soha többé nem számít, a lélek kerül előtérbe, az egót legyőzi az alázat mindörökre. Felcserélődnek az értékrendek. Ettől fogva a lélek általi cselekedeteiről minősítenek mindenkit, a cselekvő szeretet kap hangsúlyt életükben.
Mások felé fordulás, segítőszándék, karitász, jellemzi földi útjukat. Soha többé nem ítélnek, az Isten dolga, csak minősítenek.
Számukra megszűnik a szép-, csúnya-, sovány, kövér, egészséges-, és beteg test, s minden más mit az anyag hordoz magán, hiszen a matéria satnyul, kopik, múlandó. Elfogadóvá-, befogadóvá válnak. őszintén, tisztán, lélekből az anyaggal.
A lélek meztelen, tiszta, nincs kora, nem kötött térhez és időhöz, akkor elégedett, ha a testre, mint ruhára tekinthet, lélekember lesz belőle. Hogy él ezután? Érzékenyebben, szinte antennává válik, megérzi mások rezgését, legyen az negatív, vagy pozitív hatással rá. Sérülékenységét könnyebben kezeli, soha nem gyűlöl, nem ismeri a bosszút, de a fájdalomküszöbe csökken. Az anyag –mivel jelentősége csökken, - nem védi meg kellőképpen az ütődésektől, rúgásoktól, könnyen megroggyan, de regenerálódni is jobban képes, így bármikor képes a harmónia megteremtésére.
A lélekember máshogy szeret, szerelme is más minőséget teremt –lélekszerelemben-, anyagnélküli boldogságot is képes megélni, ha megtalálja a lélektársát. Érintésnélküli örömet sugározni, és antennájával viszont fogni a feléje áramló érzelmeket. Lélekkel szeretni!
Tudom, furcsán hangzik, az anyagelvűek számára hihetetlennek tűnik, még is így van, létezik. Akik megélték a halálukat, és jártak a létező másik világban, fényben születtek újjá, lélekemberré váltak, bizonyíthatják, nem csak az képzeletvilágom szüleménye e sor, mi így éljük meg.