Marika és a csodakő2013.01.04. 20:34, Ricsi
Modern mese

Valamikor régen, e Kor kezdete előtt pár perccel…
Sötét füst gomolygott a kijárat előtt. A bölcsek komor arccal bámultak mereven ülve maguk elé, mikor a füstgomolyból előbukkant a Fő bölcs, fáradtan vonszolva sebekkel teli testét. Felemelte a kezét, mintegy csendre intve a többieket, pedig senki nem szólt, csak a dobok dübögése, és a halálsikolyok hallatszódtak kintről. A Fő bölcs dörgő hangon megszólalt:- Ennek a világnak vége! Jő egy újabb Sötét Kor! Elrejtettem a bölcsességeket mesékbe, a Csodákat pedig semmitmondó tárgyakba! Az emberek megtalálják majd őket, és továbbadják a Reményt! Egyszer majd eljön az Új Aranykor hajnala, de ti most készüljetek a halálra, a barbárok már a kapukat döngetik! – mintegy végszóra a kapu beszakadt, és barbárok tódultak be artikulátlan hangon üvöltve, kezükben véres fegyvereiket lóbálva, majd lecsaptak a méltóságteljesen ülő bölcsekre, akik némán néztek szembe a halállal…
Napjainkban…
Marika öt méterrel a szülei előtt szökdécselt vidáman a tó melletti úton, mely mellett egy szürke betonmonstrum terült el, a bevásárló központ. A tóban kacsák úszkáltak, le-lebukva a víz alá. A szülők feszült, merev arccal mentek egymás mellett, tekintetük üres volt, kezük pedig teli szatyrokkal. Marika boldog volt. Sütött a nap, melegen simogatva tarkóját, a kacsák úsztak, a víz fodrozódott, és az kék égen méltóságteljes bárányfelhők úsztak. Ekkor észrevett valami csodálatosat a földön! Egy kő volt az. Ott feküdt, hívogatóan, mintha azt mondta volna:- Vegyél fel!
Marika felvette, és csodálkozva érezte, hogy a kő melegen simul kis kezébe.
- Apa! Anya! Nézzétek! Meleg a kő!
- Tényleg? Na, dobd el! Most rögtön!- mordult a válasz.
Nem dobta el. Úgysem figyeltek rá. Zsebre rakta, és otthon berakta a kincsei közé. Volt ott minden a kis dobozkájában. Tollak, kavicsok, hajgumik, csokis papírok. Örömmel nézte kincsecskéit, mikor hirtelen összerezzent! Szülei megint veszekedtek!
- Te vagy a hibás! Ki mondta, hogy lefeküdj azzal a szeméttel? Én gürcölök mint egy állat, te meg megcsalsz! Mivel volt ő jobb, mint én? Minek nézel te engem? Egy kupac szarnak! Igen! Semmibe veszel!- hallotta apja megkeseredett hangját.
- Te se vagy különb! Már a kapcsolatunk elején megcsaltál!- vágott vissza az anyja.
- Ó! Hát sose felejted már el a múltat?
- És te?
- Tudod mit? Inkább lemegyek a büfébe, én nem bírom ezt tovább!
Csapódott az ajtó. Apa elment, és ha visszajön, akkor megint megy tovább a veszekedés. Lehet, anya kap pár pofont is, ahogy volt már rá példa. Utána apa zenét hallgat, jó hangosan, és sír.
Marika leült az ágyára, a falnak fordulva, kezeit fülére szorítva, és kis vállát hangtalan zokogás rázta. Ekkor eszébe jutott a kő, amit talált. Milyen meleg is volt! Kiugrott az ágyból, és megfogta a követ. Még melegebb volt, mint az úton. Ekkor nyílt a bejárati ajtó. Apa jött vissza!
- Mi az? Ennyi volt?- kérdezte anyja gúnyosan.
- Tudod, pénztárca nélkül nem lehet fizetni!- válaszolt apja.
- Tényleg? Menj csak! De tudd meg, mi holnap elköltözünk, ha csak egy ujjal is hozzám érsz!
- Menj csak! De egyedül!
Marika csak hallgatta a szülei veszekedését, és észrevett valami furcsát! A kő egyre melegebb lett, és mintha a tenyerét simogatta volna! Majd egy Hang suttogott fülébe:- Igazából nem ezt mondják ám!
- Te beszélsz?- kérdezte Marika csodálkozva.
- Igen! A Fő bölcs rejtett el, és te megtaláltál. Figyelj, mindjárt meghallod, mit mondanak igazából a szüleid! Hegyezd füled!
Marika bólintott, cseppet sem csodálkozva azon, hogy a kő beszél. Behunyta szemét, és hallgatott…
Először apja hangját hallotta. Tisztán, nem indulattól hadarva beszélt:- Szeretlek benneteket! Félek! Igen, félek! Attól félek, hogy elveszítelek benneteket! Nem bízok magamban! Így alakult sajnos. Rengeteget megaláztak gyermekkoromban, és szüleim akaratlanul is megpakoltak egy jókora adag batyuval. Félek a jövőtől! Félek, hogy nem felelek meg nektek! Azt érzem, hogy nem becsülsz semmire! Azt érzem, hogy nem tisztelsz, és nem figyelsz rám, úgy ahogy megérdemelném! Sértődött vagyok, és magányosnak érzem magam! Belül sírok, de keménynek mutatom magam! Szeretlek benneteket, de nem tudom kimutatni az érzelmeimet.
Marika felsóhajtott, és még jobban megszorította a követ, mely még melegebb lett, és gyengéden, nyugtatóan simogatta tenyerét. Most anyukája hangját hallotta:- Kérlek, ne menj le a büfébe! Szükségünk van rád! Szeretünk téged, de én sem tudom kimutatni az érzelmeim! Tele vagyok gátlásokkal, és nem bízom magamban! A szüleim engem is megpakoltak egy jókora adag batyuval, melynek súlyát még ma is cipelem. Mindketten elrontottuk, de együtt helyrehozhatjuk! Változni kell mindkettőnknek, de nem a másikat kell megváltoztatnunk, hanem saját magunkat. Szeretlek én is, de nem tudom, hogy kell igazából szeretni! Volt pár kapcsolatom előtted, de egyik sem volt valami sikeres, mert nem tudtam soha feloldódni a gátlásaim miatt. Kérlek, ne menj le a büfébe! Maradj velünk, és legyünk újra egy család!
Marika felsóhajtott, és kiment a konyhába, ahol szülei vörös fejjel, dülledt szemekkel bámulták egymást, mialatt keblük az indulattól hullámzott. Anya szeme könnyes volt, apáé véreres.
Odaállt közéjük, és csendben azt mondta:- Kérlek, fogjátok meg a kezem!
Hitetlenkedve bámultak rá először, majd tétován nyúltak ökölbe szorított kezéhez, melyben ott lapult a kő. Mikor mindhárom kéz egymásba fonódott, egyszerre szólaltak meg:- Sajnálom! Bocsáss meg! Szeretlek!
Majd egymást ölelve ott álltak, miközben apa és anya meleg könnyei mosták Marika haját, aki boldogan szorongatta az egyre melegebb követ.
Nem messze onnan, fent az égen, egy kékes-fehér bárányfelhő szélén a Fő bölcs széles mosollyal lógatta a lábát, és elégedetten bólogatott.
bélyegkép:ásványbolt>
|
Ricsi klassz... érdekes...