Befejezés

Szívemből kívánok : ajándékot minden embernek. Szelet kenyeret, kalácsot az éhezőknek, s otthont az othontalanoknak, Gazdát minden elhagyott kivert kóborkutyának. Krisztus születésének ünnepére. Áldott Karácsonyt!

 

 

3

 

 

Való, hála az Úrnak, imbolyogva bár!

Szemét lesütve kábán, két lábára áll.

Úgy marad támaszkodva, rézsút dőlve vár.

Ereje marad annyi, talán újra jár?

Reszket, megrázkódik, fázósan didereg.

Nyughass, szól az asszony, kapsz egy kis meleget.

A kályhát begyújtja, a lábast felveszi

Majd a beígért főztöt, platnira teszi.

 

Elkészült a leves, egy tálba kimerve.

Elé leteszi, hogy orrát ingerelje.

Az illat csábító, testét megfeszíti

Felegyenesedik, nyelvét megmeríti.

Aztán ütemesen, hangosan, klattyogva.

Olyan hangot hallat, mint a falióra.

A tálka kiürül, komótosan szusszan.

Oldalára fekszik, hosszában elnyúltan.

 

A napok teltek, a táj, az őszre fordult.

Rétnek tarkasága, zöldje, egyre csorbult.

Peregtek az órák, télnek haladtával.

Megjött a november, köddel, zúzmarával.

Élte jobbra fordult, erősödve egyre.

A vizslával játszott, immár kint a kertbe.

Egy rongyot cibáltak, csak nem hason csúszva.

Beforrt a nagy seb is, csak a lábát húzta.

 

Vadász asszonyával, boldogan szemlélte.

Vendégük érkezett, és szájtátva nézte.

Honnan - e portéka, gyönyörű szép állat?

Fenségesen büszke, mágikus varázslat!

Ilyet az ISTEN is, jókedvében teremt!

Lelki békét adva, mikor a nap lement.

Ha újra felvirrad, ismét arra várhass.

Hited ne lankadjon, és újra csodálhass.

 

Találtam az ősszel, ott a cserjés szélén

Űzött csont – bőr sovány, hempergett a vérén.

Menekülni nem bírt, úgy le volt gyengülve.

Végét járta szegény, a fűben feküdve.

Oldalán nyílt seb, a hátsó lába törten.

Elláttam, s elhoztam, karjaimban, ölben.

Ha mást nem tehetek, az utolsó perce.

Legyen a tisztesség, emberséggel telve.

 

De hát jobbra fordult, gyarapodni kezdett.

Étvágya visszatért, erős, edzettebb lett.

Azzal fizetett a gondos szeretetért.

Látszik rajta, most már, teljes életet él.

Mikor a tűz lankad, felemésztve magját.

Elhamvad a parázs, elveszíti lángját.

Majd egy fuvallattól, lobogni kezd újra!

Életfád, szítja fel, szikraesőt szórva.

 

Ismét szól a vendég, kedves jó barátom.

Ha terhetekre lesz, én bizony megszánom.

Ezért benneteket, tisztelettel kérlek.

Magamhoz veszem, de vissza ne vigyétek!

Egymásra néznek ők, reá mosolyogva.

Az asszony szólal meg, e szavakat mondva.

Ezen túl vagyunk már, régen eldöntöttük.

Családtagként sorsát, magunkhoz kötöttük.

 

A december faggyal, hideggel, érkezett.

Hosszú jégcsapokkal, díszíti az ereszt.

Az ebek kintről, a fészerbe költöztek.

Vastag lett bundájuk szinte felöltöztek.

Egy este a vadász, feléjük füttyentve.

Combját megpaskolta, mind ketten, gyertek be.

Szót fogadtak nyomban, lihegve, csaholva.

Követték azt ki szólt, egymás után sorba.

 

Ez a nap, most más volt, meleg bensőséges.

A konyha illatos, minden ragyog, fényes,

Fenyő áll közepén, terítve az asztal.

Gazdagon megrakva, sok finom falattal.

Értetlenül néznek, hogy került az oda?

Mi is az, miért hívják úgy, karácsonyfa?

Rajta színes gömbök, ágán gyertyák égnek.

Papírlánc szemein csengő csendül, éled

 

Körül állják a fát, halk zene hallatszik.

Angyalkórus csendül, lelkekben visszhangzik

S ők ott állnak ketten, meghitt félhomályba.

Megbecsült ebekként, farkukat csóválva.

A gyermek hoz valamit, két kis dobozba

Megállva előttük, szalagját oldozza.

Lassú méltósággal, megölelve őket.

Felcsatolja rájuk, a díszes nyakörvet.

 

A vadász reá néz, ajkát szóra nyitja.

Tisztán csendül a szó, amikor kimondja.

Van, amit csak te tudsz, mert nincs oly hatalom

Még létezik a földön, és lesz szánalom

Ki Krisztust követé csak, bármit is tegyen

Ezért a neved mától, Irgalom legyen!

Ezután hárman, a határt együtt járták

E darab véget ért, de ők tovább játsszák.

Admin fotó

Vissza a bloghoz