.

Nem tudom, hogy kinek, és mikor jutott eszébe, hogy alkalmazottai helyett a kiszolgálást nyakába sózza a kedves vevőknek...

Még emlékszem, amikor elküldött Édesanyám  cukorért, vagy élesztőért,  és
a fűszeres kimérte, amit kértem, de ugyanígy kiszolgálták a vevőt a vaskereskedésben, vagy a festék üzletben.

Szorgalmas kereskedő inasok hajtották végre a Segéd úr parancsát, aki a vevővel szemben a pult mögött állt. Nem volt akkoriban számítógép, de jaj volt a szegény inasnak, ha valami portékát nem tudott kellő gyorsasággal előhozni. Tanulni kellett a kereskedő szakmát, a rőfösnek  ismerni kellett a selyemtől, a szövetekig mindent, amiből a szabók ruhát varrtak. Volt véleménye a kereskedőnek, ajánlotta az árút, ha bizonytalan volt a vevő, és senki nem gondolt arra, hogy beperelje az ajánlót, ha nem a kedve szerint ütött ki a vásár.
 Na de hol van már ez a világ? Manapság a vevő "önkiszolgálja" magát, a saját idején keresi meg a portékát, amelyet meg akar venni.
Bolyonghat az üzletben a roskadásig megrakott állványok előtt. Az árak meg  annak ellenére felfelé haladtak, hogy az üzlet kevesebb  alkalmazottat alkalmaz. A szaktudás sem kell többé, hiszen az a néhány
alkalmazott csak a raktárból az állványokra hordja az árút.

A múlt század hetvenes éveiben, még a bevásárló kocsiból a pénztáros
átrakta az árút műanyag szatyrokba, és  műanyag kosarakba gyűjtve egy
alkalmazott kigurította az üzleten kívül, ahol egy másik alkalmazott berakta az árút a sorakozó autó csomagtartójába. Ez így  túl komplikált lehetett, és továbbfejlesztve az önkiszolgálás művészetét a vevő maga tolhatja ki a bevásárlását az autójához, és maga rakhatja be a csomagtartóba.

Ragályos betegség lehet az önkiszolgálás, mert a benzinkutakra is átterjedt. Valamikor csak be kellett állni a pumpa elé, jött a kiszolgáló, megkérdezte, hogy milyen benzinnel töltse fel a tartályt, időközben lemosta az ablakot, megnézte az olajat, és az ablaktörlő
folyadékot valamint a hűtővizet. Mindez belefért abba a 6-7-8 dollárba, amennyiért fel lehetett tölteni egy nyolc hengeres hat literes motor tartályát.

Most önkiszolgálunk esőben, hóban, és bemegyünk fizetni a luxus benzinállomásra, ahol így önkiszolgálva fizethetjük a tízszeresét a régi kiszolgált árnak. Na nem azért, mert nagyobbak lettek az autók, dehogy. Az autók kisebbek, kevesebbet fogyasztanak,  a legtöbbje négyhengeres, a nagyobbak hat hengeresek, és ez már luxusnak számít.

A biztosításról jobb, ha nem beszélünk, de ha felhívjuk a biztosítót,  azt mondja a kedves hang, hogy ha angolul akarok beszélni, nyomjam meg az egyes gombot. Ha franciául, akkor nyomjam meg a kettest. Ha kárt akarok bejelenteni, akkor a hármast, ha fogászati biztosítást akarok, akkor a négyest, ha házbiztosítást, akkor az ötöst. Megnyomtam. Erre megint a kedves hang: minden képviselő foglalt. Ön nagyon fontos
nekünk. Kérjük, legyen türelemmel, az első felszabaduló képviselőnk azonnal jelentkezik. Várok. Kéthárom perc múlva az utóbbi szöveg megismétlődik. Igy múlik el legalább fél óra. Közben arra gondolok, hogy mit tesznek azok a titkárnők, akik felvették valamikor a vállalatoknál a telefont, és a legrosszabb esetben közölték, hogy a keresett személy házon kívül van. Igy fél perc alatt.
Ha már az én időmnek nincs értéke, amikor nyomogattatják velem a gombot, akkor legalább ne emelték volna fel a biztosítást és szinte mindent nyolc tízszeresére az elmúlt 30-40 év alatt!

Nem leszek meglepődve, a "plazákon" megjelenik a hajnyíró automata-, önkiszolgáló hajnyírásra. Fel kell majd tenni a "fültyűket"  bedobni a fém ötdollárost, bedugni a fejünket egy búra alá, ahol a technika vívmánya lekaszabolja, amit ér. Remélem addigra egészen, megkopaszodok.

Vinczer S. Péter