2025.08.07. 11:57, Andrew Rhyme/Bejegyezte admin LGE
"S amíg élek,
addig veled élek,
s amíg érzek,
addig veled érzek,
s ezzel a verssel,
mindenem neked adom,
és az embernek,
mert az ember általad nyert értelmet.
S most verselek az emberekért,
és nem azért, mert majd megvetnek,
hanem azért, mert ők már rég elvesztek..."
A leggazdagabb koldus 
Most úgy döntesz,
hogy megtartanád egyedül
a függetlenség napját,
de megint rájössz,
hogy üres a hitelkártyád.
Így megint csak a stressz ér,
nem hagynak aludni,
mert csörren az értesítés.
S, hogy a hamissal jóban legyél,
egyre mélyebbre süllyedsz,
mikor a hínár a lábaidon már körbeér,
jobban imádod most őt a levegőért,
mint apa a gyermekét,
mert a bruttó imádkozik a nettóért,
eladod neki a lelked egy kis apróért,
de a szeretteid majd ellenségként,
eltemetnek a leggazdagabb koldusként...
Gondolatok a világról. 
(Bevezetés a versbe)
Vajon mire gondolhat az ember,
mikor az ártatlanok hangjától
néma előtted a valóság,
mikor a tavasz tenyeréből
kinyílik neked a virág,
mikor az ágyúk hangos zörejétől
letörik feletted a faág,
s ha visszafelé forogna
az idővel veled a világ,
a fájdalmaidból újra kivirágozna a boldogság.
Most utánpótlásért könyörög az esély,
borítsa be a világ kormos oldalát a hófehér.
Mikor feltámad a hűvös őszi szél,
szellősen meséli el bánatát,
hidegen tartja lelkünk,
miközben az ágak vékony kórusán,
elengedi a levelek garmadáját.
Mikor feldíszíti a rakpart meztelen koronáját,
gyémántba csillog felette az ég,
s a magány megtámasztja tanúként
egy töredék megcsiszolt oldalát,
túlpartra is merengve,
a hullámok heves folyamán,
ahová az emlékeim kompjával átutazok,
a levelek fiatal színeire,
oda is érek talán,
hogy újra érezhessem,
a horányi eső garmadáját.
S hová lettek az igaz barátok,
emlékekkel fizetnek,
mikor a Duna szélére kiállok.
S bár az emlékek oly szépek,
a múltat soha el nem feledem,
de ők már új emlékeket gyűjtenek,
talán el is feledtek,
mikor a szerelemért cserébe
egy igaz barátsággal fizettek.
Mert mindannyian megtámaszkodunk
a törvények ugyanazon lábainál,
de ki segít minket majd tovább,
ha nem az igaz barát...
Szóval mi a pokol,
most az emberekről,
igen rólatok szónokolok.
Mikor hozzám szólaltok,
csak tisztán hamis a hangotok,
de az én hangom mindig csendes,
mert a fájdalom méltósággal szenved,
mikor túl hemzseg az igazság rólatok,
túl hangosan szónokoltok,
a világot csak magatoknak halljátok,
pedig én az igaz szívvel vigasztalok,
mikor az érzéseimet a fájdalmaimmal,
kivétel nélkül ellopjátok...
S színesebbé tennétek a világot,
mikor a legapróbb részleteket a képen,
csak fekete-fehérben találjátok.
Hisz amit kevésből vesztek,
azt majd jobban is értékelitek,
ha a szeretetet drágábban veszitek,
majd egymást könnyebben is feleditek,
de ha a szegénységből
a szeretetet magasba emelitek,
akkor már megtaláltátok a képen
a legdrágább értéket.
Mert a ravasz,
mindig mástól lesz ismeretes,
hosszasan küzd ellene,
majd veszít a lelkiismeretes.
Mert a komor sűrűjében
túlél majd a magány,
hosszú kéz nyúlik át érte,
a kudarc végtelen lombkoronáján.
Ki is ragadja a magányt e sötétből,
s megmutatja neki felülről,
milyen kicsi is az egy világ,
hogy a nemzetek egymás ellen harcolnak,
a tengerkék gyönyörű vonalán...
I. A császár népe
Mint egy érzés,
a pillanat olyan gyorsan tova szaladt,
évezredekben kúsznak a szavak,
a hangsúly támadja a szavam,
mikor a világ egy könnycseppben is elfért,
mikor örökké válik a kérdés,
a borús ég alatt.
Túl erősek a falak,
üresek is a szobák,
rossz helyen lennék talán, (?!)
mikor mindenki kívül zajong,
s a napfény élesen alkudja figyelmem,
az üveg színes rétegein át,
mikor kint eltéved a világ,
mikor kint az igazat meghurcolják.
De amíg a király neve
a gyűlöletben végig túlél,
addig a császár hű népe,
a hazugság szűk várában,
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
ember
