Perben Istennel

Az aranykalitka kényelmét, biztonságát addig élvezheti az ember, ameddig a múltat temetni tudja. Ez esetemben addig tartott, ameddig át nem keltem az Óceánon. Hiába volt palotám, s a gondolataimban megjelenő kívánságaim is teljesítve lettek, egyre többre vágytam, a lélek szabadságára. Amint megnyílt kalitkám ajtaja szárnyra kaptam, s mindennap messzebbre merészkedtem, míg nem ahhoz a parthoz értem, ahol egykor kikötöttem. Szemeim előtt felsejtett egy kép a messzeségben, amit sűrű homály fedett. Talán egy sziget lehet ott - tétováztam. Hajtott a kíváncsiság. Indultam volna, de törött szárnyakkal ekkora távolságot megtenni nem lehet. Léket kapott hajóm rég elsüllyedt, a tenger alján pihen, arra nem számíthattam. Itt kezdődtek a bonyodalmak, egyre jobban vágytam a szigetre, felfedezni annak minden zeg-zugát. Álmomban jöttek a képek. A szigeten egy ismerőst láttam, az egyetlent, egy kis lélek társaságában.

A férfi távcsővel kezében pásztázta a partot. Talán ő is engem keresett, - tettem fel a reményteli kérdést, ezerszer. A reggeli ébredés, a napi szolgálat, ami rám várt elmosta az álomképet. Vártam az estét, az éjszakát, hátha jön értem egy álomhajó, ami a titokzatos szigetre repít egyszer. Sokáig, nagyon sokáig hiába sóvárogtam, azonban, ahányszor imádkozni kezdtem a kis lélek mindig meglátogatott. Letörölte könnyeimet, megsimogatta a homlokomat, megcsókolta az arcom, majd a lelkem, és visszatért a szigetre. Ekkor fordultam könnyes fohásszal az Úrhoz, kérve, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer találkozhassak velük.

Az Úr még soha nem hagyott cserben, meghallgatta kérésemet. Elvitt a sziget közelébe, egészen a partig, oda, ahol a férfi várt rám a kis lélekkel egy a sziklatömb tetején, nem messze tőlem.

Integettek, de meg nem érinthettem őket, hangjukat sem hallhattam. A szívem szakadt meg a lelkem cserepei a tengerbe hullottak.

Évtizedeken át ezért perlekedek Istennel, nem tudom mi ez, ajándék, kegyelem vagy büntetés, átok? Aztán elcsendesedek, mert igazságtalan vagyok vele, a kérésem maradéktalanul teljesítette: „csak még egyszer láthassam őket” ezt kértem, nem azt, hogy beszéljenek, szóljanak hozzám, érintsenek meg, öleljenek át.

Kalitkámat még el nem hagyhatom, törött szárnyaimmal messze nem juthatok, csak a partról szemlélhetem olykor őket, amikor álomhajómmal eljutok a közelükbe a nem is oly távoli szigetre, ahol láthatom őket, a sziget fái, zöld lombjai fölé emelkedő szikla tetején integetni.

Minden reggel eldöntöm, holnap nem megyek, amint rám köszönt éj és álomport szórnak, a szememre útnak indulok újra a sziget közelébe a partra.