.Nagykanizsa köztiszteletben álló, híres költőjét mutatom be

Riersch Zoltán 1948-ban született Kiskomáromban. Életét megosztotta a mára Zalakomár névre keresztelt szülőfaluja, később Zalaegerszeg, majd harminc évig második szülőfalujának tekintett Murakeresztúr, közben Budapest majd Nagykanizsa között.

Segéd- és betanított munka a közlekedésben, sportvezetés, sportszervezés, népművelés, munkaügy, irodavezetés és egyéb hivatalnokoskodás, táncpedagógusság, újságírás töltötte ki életét. Sok-sok földi nyavalya, szenvedély, betegség, gyermeke, felesége elvesztése, temetése voltak útitársai.

Idős korára nyolc unokával, hét dédunokával, s talán már egy 2002-től 2014-ig tartó őszi szerelemmel engesztelte ki a Janus arcú sors. Azóta a nagykanizsai Nyugdíjas Ház egyik kis lakása az otthona. Életét befonta az olvasás szenvedélye, a legtöbbször autodidakta tanulás, a mindent befogadás és megismerés, a megtapasztalt, megélt, megharcolt emóciós és filozofikus gondolatok megfogalmazása, leírása és közzététele.

Újságíróként, szerkesztőként, szervezőként, íróként, költőként, emberként, barátként, férjként, szeretőként, apaként, nagyapaként, tanítványként és tanítóként kapott szerepet az élettől.

Újságíróként szerkesztette a Krónikát, a Monitort. Felelős szerkesztője volt a HetiMix Magazinnak és a Dél-Zalai Civil Népújságnak. De megjelentek írásai több zalai és országos napilapban, kulturális folyóiratban. Társszerkesztője a húsz éve megjelenő Kanizsa Antológiának.

Számtalan helyre hívták, hívják műsoros estre, író-olvasótalálkozóra. Verseivel, írásaival szerepelt már pl. Zalaszabar, Zalakomár, Murakeresztúr, Miklósfa, Rédics, Liszó községekben, Gyömrő, Letenye, Csurgó, Nagykanizsa városokban. Köteteivel többször bemutatkozott már Budapesten a Krúdy Szalonban, a Zila Irodalmi Kávéházban, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Eötvös könyvtárában és a Sashalmi könyvtárában.

2002-ben nagysikerű országos novella és verspályázatokat szervezett és szerkesztett. A Kanizsa Műhely költői által zsűrizett pályaművek főszerkesztőjeként és kiadójaként bábáskodott az így született versek és novellák antológiáinál. Megálmodta, (2003) megszervezte és vezette zalai írók és költők közreműködésével Murakeresztúron az első Szertics László Irodalmi Alkotótábort.

Irodalmi kurzust vezetett hátrányos helyzetű gyerekek Multi – Kulti táborában (2009. Nagykanizsa). Versei 2021 – 2022 – 2023 években érettségi tétel a Nagykanizsai Piarista Gimnáziumban (2021-22-ben a pandémia miatt csak írásbeli volt, de 2023-ban kihúzták és kitűnőre vizsgáztak belőle).

Közel húsz éven keresztül irodalmi előadásokat, megemlékezéseket, költészet napi beszélgetéseket tartott, versünnepeken zsűrizett több általános és középiskolában. 2012-ben a költészet napján a Nagykanizsai Szivárvány EGYMI Iskola tanulói Koros Zsuzsa pedagógus vezetésével az iskola udvarára felsorakozva együtt mondták el Riersch Zoltán tavaszi verseit.

A nagykanizsai Deák téri Felső-templomban telt házas jótékonysági estet, adománygyűjtést szervezett, szerkesztett, vezetett művészbarátaival a tragikusan árván maradt helyi Simon testvérpárnak. Szülőfaluja, Zalakomár amatőr művészeivel több alkalommal, adventi, húsvéti zenés, verses, zenés áhítatot varázsoltak több zalai templomban.

Tagja volt a Kanizsa Műhelynek, a Zalai Írók Egyesületének és a Magyar Újságírók Országos Szövetségének. Alapító elnöke az Aranyecset Irodalmi, Előadóművészeti, Képzőművészeti és Zenei Egyesületnek. Jelenleg is tagja a budapesti Krúdy Gyula Irodalmi Körnek, a Napfény Rákbetegek és Hozzátartozói Egyesületnek, a Nagykanizsa és vidéke Mozgáskorlátozottak Egyesület elnökhelyettese. Titkára a Takács László Irodalmi Körnek.

Mai napig mentorálja, segíti több kanizsai piarista gimnazista és egyetemen tanuló diákköltő munkáját, felügyeli alkotásaikat, alkalmanként a Kanizsa antológiában publikált megjelenéssel.

Riersch Zoltán eddig megjelent önálló kötetei:

• Néha téved a költő (2002)
• Murai szél (2004)
• Kicsi kéz simul a kérges tenyérhez (2005)
• Petróleumlámpák árnyékában (2006)
• Barackvirág ivadéka vagyok (2008)
• Arcomba hajolnak a csönd ágai (2008)
• Fészket raktam Jézus tenyerében (2009)
• Amíg van időm (2009)
• Őszi könnyek nélkül (2010)
• Murától a Potyli – partig (2010)
• Az idő fogságában (2012)
• A boldogság hangja (2015)
• Emlékeimben keresem a menedéket (2015)
• A régi ház előtt esti csendben (2018)
• Tűzre lobban bennem az elmúlás (2020)
• Egy vagyok a végtelennel (2021)
• Ha majd értem szól a harang, örökül hagyom a verseimet (2023)

Negyvenhárom antológia, köztük a Kanizsa Antológia társszerzője. Írásait több nyelvre (eszperantó, német, román, flamand, lengyel) lefordították. Megosztott Primavera–díjat kapott 2005-ben, Mosoly–díj 2009-ben, 2008-ban Krúdy Díszoklevél. 2009-ben Budapesten Krúdy Gyula egykori törzshelyének dísztermében Krúdy-díj bronz emlékéremmel tüntették ki. 2020-ban Nagykanizsa MJV Jelvénye kitüntetést kapott a polgármestertől. 2022-ben Krúdy Legenda díjat kapott. 2023-ban „Zalakomárért” kitüntető díjat és a Krúdy-díj Ezüst érmet kapott.

Lexikon: Ki kicsoda Zala megyében 2005 Who is Who Magyarországon 2010 Honlap: krisztuskereszten.ewk.hu
Wikipedia: Riersch Zoltán
Facebook: Riersch Zoltán

Ízelítő Riersch Zoltán verseiből

Tűzre lobban bennem az elmúlás

Üres szoba. Félhomály.
Kávét kortyolgatok.
Égeti az egykor cigi füsttől cserepes szám.
forró az ózonhiányos levegő.
Lázas a homlokom
tűzre lobban bennem az elmúlás.
rozsdabarna rőt vörös lánggal égek.

Ha már nem leszek,
egykori kedves, gondolj majd rám!
A régi szerelmek
ott belül a mélyben megmaradnak.

Hét évtized múltával
még álmodom.
Kezed nyughatatlan kezemben.
Gyengén hozzám bújsz,
beleburkolózom illatodba.
Szerelmes szuszogásod
borzolja ősz szakállam s hajam.

A fájdalom tanulsága
valahol a mélyben, öröm.
Hiába vallattam a sorsot,
hiába tudok többet a többnél,
ha felkel a Nap,
már nem ér nálad a reggel.

És én várlak.
Várlak reggel, este.
Ha süt a Nap, ha esik az eső.
Ha fú a szél,
ha zizeg az őszi falevél.

Féltelek.
Élettelen szerelemmel.
Istenem, hol van az ifjúkor,
reményteljes ifjúkori álmok?

Emlékszem. Péntek volt,
Esett az eső.
Tócsáiban szerelmeskedtek
kurukkoló szürke galambok.
Múló pillanat. Víziókban élek.
nincs már hová hazamenni…

Szentjánosbogarak villóznak
a régi ház körül.
Hét évtized, a tovatűnő múlt,
az öreg diófa sem bólogat
kései jöttemre.
A kedves már nincs,
apám nélkül üres a ház.
A puha selymes anyai kéz sem
törli le arcomról a hiányt.

Szembefordulok a hideg széllel.
Lassan hullani kezd a hó.
Rideg csillagok milliói
ridegen csillogó esti fényben
kísérik a lassan tovaballagó múltat.

Riersch Zoltán: Nélküled

Hiába ébreszt a hajnal,
nélküled kel fel a Nap.
Megsimogatja arcomat
a régen volt szerelem,
átölel az elmúlás.

Emlékszel még?
Hajnalhasadtával
együtt hallgattuk
a gerlék búgását,
a pacsirták énekét…

Villám tépi gyökereim.
vihar sújtotta álmaimban
már csak egyedül látlak.
Nem ereszt a múlt.

Megkérem a sárga rögön
nyugvó sárga margarétát,
mondja meg neked,
mennyire szeretlek.

Száz és ezer perc,
gyönyörű emlék,
száz és ezer ölelés,
beteg szívemben
perceg a szú.

Semmi sem törölheti le
a tenger ízű könnycseppeket,
csak a saját
reszkető kezem.

Egykorvolt kacér tavaszok,
aranykalászos forró nyarak,
rég múltak, mégis,
féltelek, mindig féltettelek.

Álmomban, ébren,
reszkető szenvedéllyel.
Holnap hogy is lesz?
Felkel-e a Nap?
Harmatos lesz-e
a sírodon sarjadó fű?

Mégis, szeretni kell.
Mégis, folytatni kell.
Mégis, forog a Föld.
Mégis, elveszíthetetlen,
amit nap mint nap
újra elveszítek.

Riersch Zoltán: Korkép, torztükör

A hallomás nem ismeri Istent.
Az értékeimnek vallott percek tömegsírban.
Gondolataiból él, ki még él,
légző gyökereibe kapaszkodva kúszik felfelé a gödörből,
a lassan pulzáló élet peremén.
Némán sír a Jelenések Könyve.
Minek a csak szöveg,
békétlen hangokból pucér szavak halmaza?
Múltbéli bölcsességem vajon gazdagságom?
Lángokból mentett, computerek árnyékában,
máglyára szánt könyvekből vackot vetettem
a fals tudat sötét körének sötét sarkában.
Kiokosodottak agitálják harminc ezüstön vett
harminc IQ – s társaikat.
A lehúzott redőjű tudat mindennapos alkony.
Háttérben győzikés kultúrzenére pantomimtáncot lejtenek
a huszonegyedik századi görögtestű hősök:
műpiától részeg kopasz fának támaszkodó tarok.
Pillantásuk torz, tükör, benne a lényeg,
csupaszcombú – csupaszelvű tetkós, emo-s lányok,
hit nélkül, erényben ledéren jósolják a szebb jövőt.

Azt mondják, minden perc, gondolat,
ha érted, néha érdem, de legtöbbször száz s ezer halál.
Torz-tükör korkép parabola.
Ne gondolkodj, minek, – koma: szaladj fejjel a falnak,
ha holt is a folt, a zsákra akkor is rátalál…
Nem nyílik a virág, hiába hiányzik az orgona illata,
a sűrű ködben sétálva
fehér csontokat láttam a téli kertben.
Ezer éve s talán még száz, egykor volt tengerpart,
korpusztalan temető.
Ma néhány bokor, cserje,
s az ágakon a jégvirág, jégmadárdalos téli zúzmara.
Nem hiánya túlélésnek a megsemmisülés.

Pereg a film. Fogyóban a könyv lapjai.
Szakadék szélén fekszem. Szakadék szélén ébredek.
Az eleje összefügg a végével.

Alma? Kígyó? Benne van a nem szabad leltárában.
Mit számít holmi praktika, kései bűntudat, az „én nem így akartam”:
rég ellenkező irányba megy az eleje és a vége.
Majd, azt teszed? Hiába, nem láttál a hamis fényű hamis naptól,
elfutottál, önmagad elől – önmagadtól!

Riersch Zoltán: Bokrétát kötöttem

Rég nem ciripel
a vízparti tücsök.
A hiány kiáltása
veri fel a csendet.

Kifogyott rég az olaj
a petróleumlámpából.
Nagyanyám fentről óvja
már megőszült életem.

Az öreg sárga ház fölé
nem tárja ki karjait a vén diófa.
A szürkület meghozta az esőt.
A tócsákban verebek fürdenek.

Feltámad a szél,
elsöpri a leveleket.
Kopár a kiskert.
Kopár a falu.
Ködbe burkolózik az ősz.
Régen volt, talán sosem.

Tavaszt álmodtam
a kései novemberbe,
egykor aranykalászos
tikkasztó nyárba.
Bokrétát kötöttem
kéklő búzavirágból.

Elmúlt nyarak.
Elmúlt szerelmek.

Már nincs bűnöm
mit gyónni kéne.
Egymásra talált
a születés és a halál.

Riersch Zoltán: Ki tudja miért, könnyet ejtek

A haragos téli szél végigvágtázik
az avarszőnyeges utakon.
Lassan havazni kezd.
Magamban, magamnak élek.
Mára tudom,
csak az első hét évtized nehéz.
Utána csak a kérdések maradnak.

Hol vagy apám, anyám?
Milyen ott a felhőkön túl, öcsém?
Hová tűntél, első szerelem?
Tavasszal titokban lopott csókok,
egy hang, egy mosoly, egy lázas ölelés?
Szerelmes séták a ciripzenés vízparton?
Sárgára meszelt öreg ház,
fecskefészkes ereszek,
nagyanyám kékítőillata?
Már csak a huzat zörgeti
a törött redőnyű ablakot.

Peregnek a percek, pereg a film.
Kezed reszket kezemben.
Álmokat ringatott,
elégetett a szerelem.
Rég nem hallható
a kacagó gyermek zsivaj.

Reggeledik,
elkerült az álom.
A pirkadatban lábujjhegyen jár
az egykor délceg kakas.
A hajnali szél
parfümöd illatával ébreszti emléked.
Hiába szólítlak, kedves,
hiába a hajnal bíbora, a pirkadó Nap,
te már nem válaszolsz.
Kedvenc fehér rózsád
a krizantémmal vitatkozik.

Számon kérem a sorsot,
megsimogatja ősz fejem.
Ki tudja, miért, könnyet ejtek.
Istenem, megszürkült
kék szememmel rád csodálkoznék
fehérhajú nagyanyó korodban.

Forrás  https://montazsmagazin.hu/bemutatjuk-riersch-zoltan-irot-koltot/ 

Kapcsolódó cikkünk:

Bemutatjuk Riersch Zoltán írót, költőt, a MUOSZ tagját