-bevezető rész-

Minden ember lelkének van egy kis zuga, ahol hét lakat alatt őrzi saját-, családja-, és mások titkait. Ez a 8. könyvem erről fog szólni. Az ember lelkének mértékegysége, mindenkor, hogyan őrzi meg másoktól kapott titkokat, bizalmat.

Az egészséges lélek csak a saját titkaiba, életébe avatja be bizalmasait olvasóit, másokét tiszteletben tartva egy kis szelencében elzárja.  

Feltehetően minden embernek-, családnak van-, vannak bűnben született titkai. A jóindulatú, egészséges lélekkel élő ember egész életében a sajátját vakolgatja, a gazember ártó szándékkal a másokét kapargatja.

A könyv sok egyéni-, és családi titkot tár majd fel, emlékek, életképek kíséretében, könnyel, közönnyel, fájdalommal, örömmel.

Elmaradnak belőle azok, amiben mások is szerepet játszottak. A személyiségjognál számomra fontosabb az irántuk érzett tisztelet. Senkinek nincs joga kutakodni mások életében, titkaikat feltárni, akkor sem, ha sorsuk egykor összeforrt.

Minden ember saját élete kovácsa, döntéseiért egyedüli felelős, senkit nem hibáztathat a következményeiért.

Azonban egyet nem szabad figyelmen kívül hagyni, az időrendi sorrendet az életeseményekben, mert így érhető meg az „ok”, ami döntéskényszert teremtett.

Nyolcadik, talán utolsó könyvemben szeretném kendőzetlenül, tabuk nélkül, megírni a lélekkolostor titkát, hogy az olvasóim, értsék-, megértsék, miért vágytam évtizedek óta az önként vállalt „lélekkolostorba”..

Lélekkolostor, sokan nem ismerik a fogalmat. Bár visszavonulás, elzárkózás, még sem kalitka és nem a lélek börtöne.

A lélekkolostor lélekmadara szabadon szárnyalhat, eljuthat bárhová, azonban mindig visszatér, mert biztonságot csak a lélekkolostor nyújtja számára.

Szabadság, senkitől nem függő anyagi biztonság mindig lételemem volt.

Szeret engem az Isten, életem legnehezebb szakaszában, elküldte hozzám felkent szolgáját a gyóntatópapom személyében, aki megtépett önbizalmam palástját, szőte újra. Elhitette velem, hogy értékes ember-, „Lélekember” vagyok. Észrevette amikor lelkemen a „cserepek” sebet szántottak az emlékeim felidézve. Erősítette a hitemet a reményt, tudatosította bennem, Istennek terveiben még sok feladat vár rám, nem adhatom fel! Soha nem vezetett csak mutatta az utat. Bízott bennem, úgy, ahogyan előtte senki, hitt nekem, mert ismerte a lelkemet.

Egykori börtön-papként a lélekbúvár volt, sokszor elmondta, az ember cselekedeteit nem szabad azonosítani a lelkével.  A cselekedeteket gyakran a környezet, vagy szükség befolyásolja. A lélek Isten teremtménye, életeken átívelő örök, melyet a cselekedetek nem változtatnak meg.  

Bizalmának zálogaként a családjába vezetett, apósom testvére-, a férjem nagybátyja volt.

Több mint félévszádot élhettem közöttük, csendes, békés, harmóniában, „védő burokban”, minden rossz szándáktól megóvva.  Ezen idő alatt Isten legszebb életajándékával jutalmazott meg, a betegemberek szolgálatára jelölt ki.

Anyagi függetlenségemet megtartottam. Munkámnak gyümölcséből mindig jutott a szükséget szenvedőknek. Csendes adakozóként éltem-, élem az életem. Olyan, szolgálatom, hívatásom volt, ami az életemet jelentette. Mikor fizikailag nem tudtam a rám bízott feladatoknak eleget tenni a lélek segítőjeként elkezdtem írni „ A lélek …” sorozatot.  A lélekkolostor titka-t, a nyolcadik könyvemet befejezésének szánom.

Szeretek dolgozni. Csak a műtétek után voltam táppénzen, a lehető legrövidebb ideig.

A kiszolgáltatott, beteg ember szolgálata a legszebb hívatás. Ha száz életem lenne, mindben a betegember gyógyításában szeretnék részt venni. A kórház volt a második otthonom.

Édesapámtól tanultuk a munka szeretetét. Sokszor hallottuk tőle. „Munka nélkül az ember, olyan, mint képkeret a falon, kép nélkül, értéktelen.”

Félévszázados házasságunk alatt természetesen volt közös „kassza” is, ahova elszámoltatási kötelezettség nélkül beletettük havonta, amit a „kalapba szántunk”. Amikor valamit venni akartunk, kiborítottuk. Ha volt benne elég megvettük, ha nem, kivártuk még összegyűlik. Soha, semmit nem vettünk hitelre. Már szinte mindenkinek volt színestévéje, amikor nekünk a hagyományos fekete-fehér. Kolléganőim vitatkoztak milyen színű volt a műkorcsolyás hölgy ruhája, ugyanis minden színestévé más saját színskálával rendelkezett, a japán visszafogottabb, az orosz telített színekkel. Mikor rám kérdeztek, annyit válaszoltam, szép, de nekem szürke.

Soha nem vágytam többre, mint, amennyit megteremtettünk magunknak.

Az anyagi függetlenségem biztosította számomra a mindenkori érdeklődésemnek megfelelő fejlődésemet, tanfolyamokat, a továbbképzéseket. Egész életemben tanultam. Elmúltam 60 éves, amikor 32 hónapos Pszichológia és önismeret képzést 16 hónap alatt, megduplázott leckékkel elvégeztem, kiemelkedő eredménnyel. Drága barátnőm Jellinekné Blank Judit volt a segítőm, amit nem értettem elmagyarázott.

Tanultam szüntelen, mégis a lélekkolostoromban értem "felnőtté". Visszagombolyítva életem fonalát, kibontva a bogokat, rájöttem mióta vágytam erre a mindent felülíró felismerésre.

Minden döntést megelőz egy esemény.

Az időrendi sorrendek a legfontosabbak az ember életében, az emlékezésekben. Soha nincs spontán döntés, csak előzmények következménye. A felelősség a miénk, a legnagyobb bűn másokat hibáztatni a saját döntésünkért, életünkért.

Sorsunk rokkáján a szálak nem csak földi síkon futnak, teremtőnk égi otthonunkban már előkészítették az orsókat.

Aki átélt halálfélelmet, ment a cipőjébe sóder, életre szóló sebet ejtve, alázták meg rosszul időzített telefonhívás kapcsán, hagyták ott, ahol lerogyott, az bizony döntéskényszerbe kerül.

Menekülés során új ajtók nyíltak meg előtte, addig ismeretlen világba csöppent, béke és nyugalom várta, tisztelet és önzetlen cselekvő szeretet, gondoskodás által „az új család mellé, új otthont kapott”, ami örök hálára kötelezte.

Nem csak az élete, a szokásai is megváltoztak, felelősségérzete is alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, mégis gyermeknek érezheti magát, hiszen úgy gondoskodtak róla, mint édesanya a beteg gyermekéről. Burokban élt.

1992.óta kutatom, tanulom, -egy ideig tanítottam-, a lélek és szellem csodáját. A lélek kulcsa, második könyvem tematikája erről szól.

Hét könyvem sorakozik a polcon, A lélekkolostor titka, lesz a nyolcadik. Talán az utolsó. Szeretném ezt minden útkeresőnek, reményvesztett embernek átadni, megmutatni, a hit, a bizalom mekkora ajándék, az ember életében. A lehetetlent lehetővé, a szándékot akarattá-, a felelősséget cselekvő szeretetté varázsolja.

Hitvallásom a legnehezebb időben született: „Az alázat lépcsője vezet a szeretet birodalmába…”

Igyekszem ebben a szellemben élni, és megírni, A lélekkolostor titka-t.