Az alábbi rövid, de szeretettel és erős hittel megfogalmazott írásomat, néhai idős barátom emlékének, Gábor Józsefnek ajánlom, akinek sikerült élve kijutnia a földi pokolból. Nem tartotta magát hősnek, csak egyszerű, szerencsés túlélőnek.

A Tisza habjain ültem vele és fiával egy csónakházon - úgy 8-9 esztendeje - és akkor értettem meg:

Akik a haza védelmében fegyvert fognak, azok hősök. Akár azok akartak lenni, akár nem. Főtisztek, tisztek, tiszthelyettesek, bakák, mindannyian. A vár magyar védői hősök voltak, pedig nem akartak hősökké válni. Az emlékezetünkben azonban- örökre hősök maradnak.

Megkérdőjelezhetetlenül!

...hideg van, fázom és a vállamon is átvérzett a nyomókötés. „Bornyú” van a hátamon, az egyik kezemben a „dióverő” Mauser-puskám, a másikban az üres csajkám. Második napja nem ettem már…

Magyar vagyok. A haza érdekében parancsot teljesítő magyar katona vagyok.

Emlékszem még a SAS-behívómra és gyönyörű mátkám könyörgésére: „Jer, siess haza, szerelmem… magyar baka! Megvárlak, mert örökre a tiéd vagyok!”

Akkor a szívem, most az üres tártáskám koppan nagyot. Vajon látlak-e még valaha, gyönyörű rózsaszál, vajon ölellek-e még magyar leány?

…mellettem egy fiatal SS- hadnagy sóhajt fel, arca meggyötört a lába elfagyott. Talán egy-másfél órája van hátra, hogy végezzen vele a frissen kapott gyomorlövés. Reám emeli tiszta kék szemét, nem lehet több 23-24 évesnél. Most ő nem német tiszt, és én nem vagyok magyar közlegény; emberek vagyunk, emberek, akik együtt küzdenek az életükért…

Felidéződik bennem az évekkel ezelőtti kép, és egy másik német főhadnagy, egy másik esemény:

A frontra vonattal induló német katonák közül egy főhadnagy csokoládét, cukorkát dobált ki, amikor megláttak minket magyar Horthy-bakákat a gyakorlótéren. Akkor ment Oroszországba a német tanosztálynak nevezett hadseregük a Szovjet ellen harcolni. Katonatársaim mohón odarohantak, fellökve még a parancsnokunkat is. Ahogyan a szerelvény elindult, a főhadnagy még kiszólt:”Ungarische zigeuner-bagázs!” (magyar cigány-banda)

Ott állottam és szólni nem tudtam, csak összeszorított fogakkal hallgattam a századosom szavát: Rá se ránts, Fiam! Majd ha kell, megmutatjuk nekik!

A hazáért mindhalálig!

Később a doni-visszavonulásnál egy Wehrmacht - őrnagy üvöltött rám:

„Seize Ungar!” (szar magyar)- miközben a géppuskámmal a német-magyar közös hadosztály hátát védtem. Ott állottam és szólni nem tudtam, csak összeszorított fogakkal hallgattam a századosom szavát: Rá se ránts, Fiam! Majd ha kell, megmutatjuk nekik!

A hazáért mindhalálig!

Már senkit sem hibáztatok. Ha bűn az, hogy a szülőföldem védelmében bevonultam a hont védeni, akkor bűnös vagyok és ezért vállalom az Úristen előtt az ítéletemet. Nem voltam és vagyok „nyilas”, „Hitler-barát”, soha nem érdekeltek az ideológiák, de most a szovjet támadja a hazám.

Egy gyufával meggyújtom az utolsó - éppen erre az alkalomra megőrzött - szál cigarettámat és a német hadnaggyal közösen szívjuk el. Betárazom a tíz töltényemet. Az utolsót megcsókolom, azt magamnak hagyom.

Fogságba nem esem, nem, azt nem hagyom!

Megszorítom a német hadnagy vállát, aki utolsó erejével még alig hallhatóan, félig németül, félig magyarul szól hozzám:
-Danke ungarisch barát! Stramm soldat…danke!

A pisztolyát csőre töltöm, és a kezébe adom, miközben sápadt arcát szelíden megsimogatom.

Felugatnak a katyúsák és elnyom minden hangot a szirénazaj. A muszka körbevett bennünket, hogy mindünkkel végezzen és szinte lehetetlen kitörni a gyilkosan ölelő szovjet-körgyűrűből. Isten kezében vagyok! A századosom, már régen halott.

A Budai vár falain túl szépséges mátkám szoknyája libben, a falakon túl van az élet, a falakon túl van a halál.

Nem félek, nincsen bennem szemernyi ijedelem sem. Utoljára széjjelnézek és az elsők között indulok.

Kitörés Budapest!

A HAZÁÉRT MINDHALÁLIG!

Zetényi-Csukás Ferenc
A Horthy Miklós Társaság
elnöke