Mikor galacsint gyúrsz, aztán elég sokáig gömbölygeted két tenyered melegével, szép lassún téve mindezt, különleges formát ad.

Sima és oly fényes lesz, hogy megláthatod magad benne.

     A falu közepén gyertyányos gyepűje választotta le a patak felé erősen lejtő rétet, ahol az iskola épülete állt.

Rövid emberöltőre templommá lépett elő.

Kísérő áldását néptelenség nem csorbította, tornyából sem zengett a déli harang szava.

Sok év múlt el az óta.

Küszöbén évek óta nem kúszott át tisztító, teremtő, tavaszi napsugár. A kegyelem, a csend és az áhítat valahogy mégis ottrekedt a porladozó falak téglái között annak ellenére, hogy gondozói itt, a domb tetején, suhogó fenyves ölében álmodták tovább az ideköltött világot.

Kevesen lakták a falut. Hagyatékul maradt az elkerített rét, jószágaik gazdag lucernás, lóherés legelőjének.

    Nyolc és tizenkét éves forma gyerekek. Ültek a szelíden illatos fűben, kődobásnyira az épülettől, karnyújtásnyira egymástól. Egyikük sem őrizte meg, miként szegődtek össze. Unokája magányát látva küldte nagyanyja beszélgetni a szomszéd kertbe? Vagy a kisfiú barátságát szerette volna minden áron kiérdemelni a kislány? Nagy bizonyossággal mindkettő fennállhatott.

     Lányka maga alá húzott lábait egészen a bokájáig betakarta kerek, bordó- piros rózsamintás karton szoknyácskája. Fejét oldalra billentve a térdére, figyelte a farigcsáló fiú sötétbarna szemét, s a penge rajzolta jeleket.

A közeli hársfa alá telepített itatóra vendég ereszkedett, néhány csepp vizet lódított magasba, s önfeledten kapkodta az aláhulló, szivárványba csomagolt miniatűr gyöngyöket.

Hangtalanul nevettek a látványon.

- Vörösbegyike  - bólintott hozzá aprót, közben a kezében tartott friss ág forgott, táncolt bicskája szédítésében.

- Honnan tudod, oda se néztél? Ilyenkor nem énekelnek! Mégis hogy igazodsz ki köztük?

- Tudom őket - szólt ugyanolyan halkan, de határozottan, mint aki le kívánja zárni a diskurzust.

 - Jössz velem? Bemászunk az iskolába, és körbenézünk! Ki van törve az ablak! Előre megyek, kiszedem az üvegszilánkot, mire odaérsz! - ugrott talpra, s indult a lelakatolt épület felé.

- Nem szabad!  Szenthely, oda csak a bejáraton át lehet!- húzta vissza a lány.

Sokáig lebegtek a hangtalanság nagykendőjén.

Olykor a fiú alig hallhatóan, nótát dúdolt, vagy a szájharmonikáját fújta. Csak úgy, szavak nélkül, inkább a maga szórakoztatására. A kislány a legtöbbjét ismerte, mégsem kapcsolódott be. Magában elmosolyodott, hiszen ez a hang minduntalan elvarázsolta.

- Ezt még egyszer!

Ő ilyenkor úgy tett, mintha nem hallotta volna, aztán később csak visszakanyarodott az ominózus részhez.

   Késő délutánra a faragás adta minták a bot teljes felszínét hatalmukba vették. Hosszasan nézegette, körbetekerte, simította a rovátkákat. Ellenőrizni, helyén van- e minden üzenet. Úgy ragyognak-e a csillagok idelent, amint este a pajtában, bódító friss széna tejére dobott, foszlott, ló szagú pokrócon álmodozva másolta le magának a szikrázó égboltról?

- Érik öreganyád körtéje, az a rózsaszín húsú– váltott vissza a valóságba.      Tegnap, sötétedéskor jócskán menekítettem belőle! – toldotta meg, szinte mellékesen.

A lányka alig tudta elnyelni a kuncogást.

Rózsás szoknya szempillantás alatt ellibbent mellőle.

Eszébe sem jutott tépelődni, vagy aggódni a kimondottak esetleges következményén. Olyan érzése volt, akár csak kavicsot dobott volna le hanyagul az út porába, mert feleslegesen húzta a zsebét, akasztotta járását.

Jó gazda gondos tekintetét végighordozta a monoton lassúsággal legelő jószágokon.

A kislány oly óvatosan fejtette le lábáról a veszélyesen kopott lábbelit, mint új korában, igazgatva maga mellé szeretettel.

Ugyanoda, a fiúcska jobb oldalára telepedett vissza, az árnyékba.

Lassan, nagyon lassan, asztalt terített, felcsippentett szoknyája öléből sorba, egyesével rakta ki a gyümölcsöket kettejük közé. Ültében, tarka virágok takarásából kivillant cérnavékony lábacskája. A somfa ostornyél még egy utolsót lejtett, mintái alá odakanyarodott a záró monogram. Négy betű idegennek kifürkészhetetlen fonala.

Öregesen megtörölte az inge ujjába a bicska pengéjét, s óvatos mozdulattal a lány csalán csípte, hólyagos bokájára illesztette a hűvös acélt.

A kislányban megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan érzés világlott föl, aminek nem tudott még nevet adni.

Amikor aztán a Nap a szemközti erdő mögé igyekezett rejtőzni, mindegyik a maga útjára indult.

Sosem köszöntek el szóval egymástól. Sajátos üdvözlet szövődött köztük.

Apró kézmozdulatot, idegen észre sem vette. Anélkül, hogy nyitott tenyerüket felemelték volna, úgy fordították a másik irányába gondolatnyi időre.

Mindig ott folytatták, ahol az előző alkalommal hagyták, akár nap, akár hónapok jártak nyomukban. Máskor sem beszéltek túl sokat.

Néhány ősz hullással a kertkapu végleg bezárult, útjaik többé sosem haladtak közel egymáshoz.

    Ma, öregasszonyként is megszólal az dal minden nyár végén, piacon sétálva, amikor rózsaszín húsú gyümölcs kacsint felé valamelyik kendős kofa kosarából.

Megáll ilyenkor.

Elmúlik a zsibvásár.

Hallja a harmonika ötven évet utazó szavát.

Minduntalan fölteszi a kérdést, hogy volt lehetséges oly halkan és oly finoman fújni?

Talán még a bokáját is megsimítja, mintha megcsípte volna valami.

A villanás nem jön egymaga.

Varázslatot hoz a tenyerén. A varázslat pedig bevonja annak a takarónak a kincset adó, megnyugtató melegével, amit a megjárt élet nevén enged nevezni.

Forgatja a gondolataiban, szétszedi, s összeilleszti újra a hangokat.

Nem mondja ki. Mint azt a nyári körtét, ízlelgeti.

Bi za lom…

biz alom…

biza lom