A betegségem oka(i)

Azt hiszem, nagyon elfáradt a csontvelőm, az okozta a nagyarányú vérszegénységet és az volt minden bajom okozója. Megállapították még, hogy néha gyomorsavtúltengésem is van és kevés a vas a szervezetemben. Szerencsémre, gyógyíthatatlan, kóros elváltozásokat nem találtak a szervezetemben.

A jelenlegi, gyógyultnak mondható állapotom fenntartására havonta fogok kapni egy B12-es injekciót és időszakos orvosi vizsgálaton kell megjelennem. A felírt gyomorsavlekötő, vaspótló bogyókat pedig, (amik egyébként koromfekete székletet eredményeznek,) legalább 25 napig, naponta kétszer kell beszednem.  

Tapasztalataim arról, hogy az orvosok és ápolók részéről milyen ellátásban volt részem

Elmondhatom, hogy minden előzetes félelmem ellenére kellemesen csalódtam. Egy elegáns, tiszta, rendezett, 3 személyes betegszobába kerültem. Azt hiszem, ez sokkal több volt, mint kórterem. 

Tartozott hozzá elkülönített wécé, tusoló, mosdó. 

Ami nagyon a szemembe tűnt, az az volt, hogy a kórház dolgozói soha nem lazsáltak, mindig, mindenhol, mindenki tette a dolgát. 

És értette a dolgát. Inkább azon csodálkoztam, hogy ilyen ínséges idők ellenére, orvos és ápolóhiány ellenére, szándékos alulfizetettségük ellenére, nem nézve azt, hogy én Jóskapista vagyok-e vagy ki vagyok, a legjobb tudásuk szerint mindent megtettek azért, hogy engem: B.Kiss-Tóth Lászlót, mint közönséges magyar állampolgárt visszahozzanak az életbe. Köszönet érte!

Az orvosok, ápolók egyáltalán nem olyanok voltak, mint az ecetes uborka, az 'elanyátlanodott' betegek mindig kaptak tőlük egy-egy mosolyt, biztató szót, hogylétük felőli érdeklődést, kedves viccelődést.

Ha kellett, azonnal, de leginkább 2-3-4 naponta cserélték a lepedőt és a huzatokat. Mert ugyebár előfordulhat, hogy egy-egy kezelésnek utóhatása is van, ami elpiszkíthatja vagy éppen szellentésekkor (nem is kicsit) elszínezi az ágyneműt.

Több alkalommal láttam, hogy –tudtommal pluszjavadalmazás nélkül,- a megfelelő betegellátás szinten tartása érdekében az ápolók (a csökkent konyhai dolgozói létszám miatt) a hidegétel-kihordásban - és szétosztásban is besegítettek.

Nekem az volt a tapasztalatom, hogy mind az orvosok, mind az ápolók, lekezelés helyett korrekt módon, valódi hivatásszerű kezelést és gondozást végeztek és szakszerű ellátást adtak mindenkinek.

Megjegyzem, a két betegszobai betegtársam is csak jót mondott a kórház velük foglalkozó dolgozóiról.  

Tudhatnák odafönt a kormányrúdnál,

hogy minden ország (kormányának) valós működése az egészségügy állapotából (is): gép, -eszköz, -és munkabérfejlesztésének finanszírozásából minősíthető. Mert építtethet a kormány közpénzből akármilyen csodapalotákat (szuperstadionokat), ha a bennlévők közül néhányat megfertőzne valamilyen vírus vagy netán balesetet szenvedne, de idehaza nem lenne orvos és ápoló, aki meggyógyítaná őket. Akkor lehet, hogy rövidesen alulról szagolnák az ibolyát?

Mert minden atyámfiának nincsen ám anyagi fedezete svájci vagy ausztriai  magánklinikára! 

Arról nem is beszélve, hogy a nyugati áraink mellett az egészségügyben dolgozóknak is meg kell(ene) valamiből élniük. A csapnivalóan alacsony (balkáni) bérezésük miatt történt és történő nagy létszámú kivándorlásuk miatt ma Magyarországon a köznép betegellátása, közgyógyellátása veszélyeztetve van és állandóan romlik annak ellenére, hogy az egészségügyi dolgozók, amit tudnak, mindent megtesznek a betegek megfelelő ellátása érdekében.

Emberek, odafönt (!) a  Kormányrúdnál és a t. Házban, értsétek meg, hogy ez nem vicc!

Tudjátok, hogy milyen mostoha körülmények között kell nekik nap, mint nap az egészségügyben (nem a csak-adminisztrációban!) dolgozóknak: orvosoknak, ápolóknak, beteghordóknak és takarítóknak kiállniuk, munkát végezniük? Amikor, minden undor nélkül, a magatehetetlen beteg emberi testek (mondhatnám emberi roncsok) forgatásánál (főleg, ha még csövek is állnak ki belőle,) szanaszéjjel fröcsögő véres-gennyes-taknyos-nyálas váladékában, ürülékében és vizeletében kell nyúlkálniuk, esetleg fertőző köhécseléseket, harákolásokat, váladékos szembeprüsszögéseket kell elviselniük? A gumikesztyű, a szájmaszk és a fertőtlenítőszeres alapos kézmosás sem mindig biztosít nekik 100 %-os védettséget, hiszen még a belélegzett vagy a bőrt irritáló fertőtlenítőszer gőze is lehet mérgező.

Sajnos, azt kell, hogy mondjam: Mi egy beteg társadalom vagyunk. Éppen ezért, az ellenzéki képviselőknek kutyakötelességük lenne a magyar egészségügy ügyét napirenden tartani, nem pedig (főleg kormánypárti) üres széksorok előtt, nap, mint nap piszlicsáré ügyekkel foglalkozni..

De vajon az országszerte tapasztalható létszámcsökken(t) és kivédésére a jelenlegi gazdasági-politikai körülmények között lenne valamilyen áthidaló vagy javító megoldás?

Kezdetnek az egészségügyesek bérének azonnali, min. 50 %-os emelésével, amelyből 10-15 %-ot különféle elvonások jogcímén szemrebbenés nélkül úgyis visszavenne az állam.

A másik az ápolói létszámpótlás: régen is voltak a kórházakban 'kedvesnővérek'. A különféle történelmi egyházak nővéreit, apácáit gyorstalpalós képzéssel be lehetne vonni a betegápolásba, betegellátásba, ám fizetésüket a kormány az adott egyházaknak folyósíttatná...

Mindenhol jó, de legjobb otthon

Laikusként mondom, de mindjobban azt érzem, hogy az orvosi beavatkozások nem voltak hiábavalóak. Nagyon jó munkát végeztek rajtam, illetve az állapotomon. Sikerült visszahozniuk az életbe...

Ha nem is teljesen gyógyultan hagytam el a kórházat, elmondhatom, hogy a tisztesség és a szakértelem nagyon nagy javulást eredményezett nálam. Majdnem teljesen gyógyultan távoztam.

Különben is, miért is maradtam volna odabent még napokig, hetekig, közpénzen, amikor sok lebetegedett honfitársamnak állapotukból kifolyólag, sokkal nagyobb szükségük lehet az orvosi beavatkozáshoz, kezeléshez a férőhelyre?

Úgy érzem, hogy lassan visszatér belém az élet: a régi formámba szinte visszafiatalodtam, a ráncaim már majdnem  kisimultak, a növekvő étvágyam hatására a szervezetem kezdi visszaszedni az elveszített kilókat. Talán egy-két hét múlva teljesen visszatér a régi közérzetem is...

 A napokban egyik ismerősöm azt kérdezte tőlem, hogy a nevem, a sok valós és autodidakta képzettségem, ilyen-olyan végzettségem, elkötelezettségem, rangom, hivatásom nem okozott-e nekem hátrányt vagy helyzeti előnyt?

Azt válaszoltam, hogy: - 'Már a vezetéknevem is, a mentősöknél is és az osztályon az ápolóknál is nemegyszer egy kis galibát okozott. Nem ismerve a kórházi körülményeket, nem szerettem volna kivételezést, ezért semmilyen rangkórságról, címkórságról, titulusról nem is szóltam és az osztályos orvos is csak a zárójelentés kézhezvétele után szerzett róla tudomást. Egyébként e cikk bevezetőjében az összes flancot, cafrangot (vagy inkább istenverését?) meg sem említettem...

Ami pedig a nyögdíjazásomat illeti, az meg külön megér egy misét. Talán egyszer majd (az ügyemben eljáró hivatali visszaélők nevének, foglalkozásának, hivatalának feltüntetésével) megírom felháborító  történetemet a talán tisztességesebb utókor okulására.'

Hamarosan belépünk az új esztendőbe. Mint elégedett beteg, 'életmentőimnek', vajon mit is kívánhatnék 2016-ra?

Az ügyeletes orvosnőnek, a háziorvosomnak, a mentősöknek, a kórházi orvosoknak és ápolóknak köszönettel tartozom, és azt kívánom nekik (és az egész egészségügy minden dolgozójának,) hogy a kormány részéről a jelenleginél sokkal nagyobb szakmai elismerésben és anyagi-erkölcsi megbecsülésben legyen részük.

B.Kiss-Tóth László, Sé, 2015.11.27