Kedves Barátaim! 

Végéhez ért az alkotói válság, sürget az idő, ami bennem van, szeretném kiírni, mielőtt hazatérek.

Ma megírtam a következő könyvem - bevezető - első részét. A kisregény egy javítóintézet fiataljait mutatja be egy önkéntes szemével. A téma szószerint az földön hevert. Városunkban épülő intézet adta az apropóját, tehát a történet nem valós, mintahogyan a szereplők is a fantáziám szüleménye. Bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve lehet. 

Kérlek benneteket, őszintén írjátok meg a véleményeteket, mert az építő kritika a legjobb barát, mert felhívja a figyelmemet a hibákra és javítani tudok. Nagyon szépen kérem, jelezzétek, hogy javíthassam, így Verácskának is megkönnyítjük a dolgát a korrektori munkában.

Nos, akkor fogadjátok szeretettel:

A lélek csendje -kisregény-

Egész áldott nap izgatottan tébláboltam a lakásban, miközben gondolatpókjaim szorgalmasan szőtték hálójukat. Istenem, hányszor elképzeltem mit fogok mondani, talán kezdhetném rögtön azzal, hogy senkire nem akarom ráerőltetni magam, önkéntesként én is önkéntes jelentkezőket várok, olyanokat, akik kérdeznek, vagy kíváncsiak az én véleményemre. Az intézetvezetővel egyeztetve megállapodtunk abban, hogy ezek a beszélők soha nem lesznek kötöttek, és nem válik kötelező programmá. A cél nem a létszámon múlik, hanem a minőségi eredményen. Hányszor jártam végig gondolatban az épület minden zugát, hogy megismerjem a terepet, már akkor, amikor még a markológépek csak az alapot ásták.

- Így kell ezt csinálni! - mondaná drága jó apám, ha élne. A semmiből kell kőtemplomot építeni, erős alapokra, hogy örökké tartson.

Mostanság esténként nem a kedvenc íróim egyikével térek nyugovóra, hanem Fricz Riemann „lélek kontrollját”  tanulmányozom, „A szorongások alapformái” c. kötetben.  Valahányszor belenézek,  találok benne olyat, mire nem emlékszem a pszichológiai tanulmányaimból. Helyzeteket, jeleneteket teremtek, rendezek magamnak, úgy, mint egy igazi vérbeli rendező, hogy mire felépül az intézet és élesbe megy a darab, minden a helyére kerüljön. A minap főpróbát tartottam, fantáziámat munkába állítottam..

*

Amint beléptem a terembe észrevettem a bejárattal szemben háttal a falnak a hosszú asztalt, ami elfoglalta a szoba mintegy két harmadát. A sötétítő függönyök szívével harmonizáló textíliával volt letakarva. Oly nagyméretű volt, hogy akár  tízen ketten is elférnének körülötte. Az asztal közepén, hosszúkás fémtálcán, míves üvegkancsóban víz kínálta magát, körülötte 6 finoman csiszolt pohárral, mellette két kistányéron gyűszűnyi pogácsák, olyan fél fogra valók, nem is láttam még ilyen aprót, kissé jobbra egy kaspóba hófehér ciklámen, vastag, dús levelek ölelésében díszelgett. Az asztaltól tisztes távolságban csőváras alacsony háttámlás székek, sorokban egymáshoz simulva, összességében 4X8 helyet biztosítva.

Elfoglaltam a helyemet pont középen és kipakoltam a szemüvegem, mappám, és ellenőriztem a székem kényelmét, megbízhatóságát. Nem éreztem jól magam, zavart a nagy-asztal, az alacsony méretemmel. A nevelő említette, egy csoportba nyolc fiatal van, talán kezdenénk a legnehezebbel. Tehát, nyolc, plusz a nevelő, és én, miért nem ülhetnénk körbe az asztalt? –tettem fel magamban a kérdést. Alig, hogy felmértem a tényleges helyzetet, megérkezett az intézetvezető. Jól megtermett fiatalember, lehet harminc-egynéhány éves, széles vállú sportos alkatú, tartása tekintélyt parancsoló, csillogó szemében az értelem szikrája. Üdvözlő kézfogás után előadtam magam és rendbotló tervem az asztallal kapcsolatban, mire barátságosan ugyan, de egyetlen mondattal megértette velem, nem egy jótékonysági esten leszünk valamelyik egyházi iskolában, itt nehéz fiúk vannak, és a tekintélyromboláshoz szükséges helyzetet azonnal felismerik, sőt vevők rá, főleg, ha annak lehetőségét mi magunk teremtjük. Mindemellett biztosított arról, hogy a beszélő alatt velünk marad, ott ül mellettem, így nem veszek el apró termetemmel a nagy-asztal mögött. Beszélgettünk még egy keveset, majd megjelentek a fiatalok. Megvallom nem erre számítottam.

Elől jöttek a kigyúrt kopaszok, mellettük a kicsik és véznák, mögöttük két lefelé néző közömbösek. Feltűnt azonban a nagyok között egy angyalarcú égszínkék szemű közepes termetű, jóságosnak tűnő szépfiú. Próbáltam tippelni hány éves lehet, 16, de akár 20 is lehet. Szembe néztünk egymással, épp csak egy hangyányi különös mozgás jelent meg a mimikájában, amit nem tudtam mire vélni. Vajon milyen bűne lehet egy ilyen jóságos kinézetű fiúnak? Mivel verekedte be magát a vezérek közé? – tűnődtem el magamba.

Némi hangzavar mellett helyet foglaltak a sorokban. A nevelő csendre intett. Az intézetvezető pár mondatban ismertette önkéntes státusom, nevem és végzettségem, szóval röviden bemutatott. Majd következtem én. Rettentő lámpalázamat nem tudtam legyőzni, minél inkább szembetűnt az érdektelenség, annál gyorsabban nyíltak ki zavarom pírrózsái az arcomon. Épp ott tartottam, hogy nem ítészeik akarok lenni, sőt nem is vezetni szeretnék, hanem, mint egy jóságos nagyanyó, utat mutatni az élet útvesztőjében a kijárat felé. Először halk kuncogás kísérte a bejelentésemet, majd kitört belőlük a hangos nevetés. „A vén spiné…, Ja, meg nagyanyó, és a jóságos satrafa”  suttogták, sziszegték alig érthető hangon balról. A nevelő határozott felszólítására ismét csend lett. Az igazgató úr, felém fordulva halkan megjegyezte:

- A fiúk még nem tudnak viselkedni, újoncok, de jól kézben lehet őket tartani, fejleszthetőek. Ezek a gyerekek szabadidejüket nem sportpályán, különórákon, vagy ministránsként a templomban töltötték. Otthon sem esti mesével, és jó éjt puszival aludtak el. Van köztük azonban olyan, aki rendezett családból érkezik, de önbizalom hiányától vagy kisebbségi érzésétől akar szabadulni, de rosszul választott hozzá barátokat.           

Ezek a szavak térítettek magamhoz, egyre jobban belemerültem a témába, és folytattam attól függetlenül, hogy nem tapasztaltam egy fikarcnyi érdeklődést sem mondandóm iránt:

- Tudják e Önök, hogy minden lelket egyformának teremtett az Isten és egyforma eséllyel küldött a földre? Ezeket az esélyeket ki hogyan tudja kihasználni az nem testet öltött gyermeken, hanem a szülőkön múlik. A fogantatás pillanatában eldől az ember sorsa. Boldog családokban érkezett várt babaként világra jött gyerekek óriási előnnyel indulnak a zűrös kapcsolatban születettekkel szemben. Gondoljunk csak bele, akik nem ismerhetik meg gyermekként a mozgás- és zenekultúrát, sem az esti mesék szereplőit, a közös családi ünnepek varázsát, és bábszínház helyett az otthoni cirkuszoknak lesznek állandó nézői és elszenvedői, megmaradnak sokáig ebben a helyzetben. Nem! Menekülőre fogják, beszállnak egy mókuskerékbe, ahonnan nincs kiszállás. Hasonló helyzetben lévő barátokat keresnek, hiszen velük értik meg igazán egymást. Minden zűrös fiatalban meg van a vágy a jó iránt. Szeretnének ők is olyanok, lenni, úgy öltözni, mint kortársaik, de nincs rá fedezet. Rájuk nem figyel senki, tesznek róla, hogy felhívják magukra a figyelmet, ha kell a bűnözés útjára lépnek. Gyakran csak azért, hogy megszerezzék maguknak azt, amire vágynak, bármi áron. Egyet azonban minden felnőttnek meg kellene értenie, ezek a fiatalok nem notórius bűnözök, eltévedt fiatalok, akik a környezetük áldozatai. – fejeztem be a mondatot. 

Az angyalarcú rám nézett, majd óriásra nyitotta a száját és hangosan ásított, majd gúnyosan rám mosolygott.  Már nem zavart semmi, visszamosolyogtam rá, mélyen tengerkék szemébe néztem, és visszahúztam az eltépett gondolat fonalát.

- Látom elálmosodtak. Sajnálom, hogy olyannal traktáltam Önöket, amiket nem akarnak megismerni és megérteni. Lesz legközelebb is, ha valamit nem értenek, szívesen megbeszélhetjük. Egyetlen találkozás sem kötelező jellegű, csak az jöjjön le, aki szükségét érzi. Én itt leszek, türelmesen várom Önöket, ha senki sem jön le, nem gond, majd talán legközelebb. További szép estét kívánok Önöknek és jó étvágyat a vacsorához. A viszontlátásra. – köszöntem el barátságosan.

Székhúzogatások zajával, és hangos csevejjel távoztak a fiúk.

Hogy mi lesz, ebből, még magam sem tudom. Óvtak a barátaim, ismerőim az önkéntes munkától így közel a hetvenhez.

– Kell ez neked, azt hiszed, megváltod ezt a velejéig romlott világot? –gúnyolódtak nem is rosszhiszeműen.  

Most már tudom, hogy kell, nem váltom meg ugyan a világot, én változom majd általuk, megértem őket, és ha csak egynek lehetek a mankója, hogy rám támaszkodhasson, már is megéri.

Folyt. köv.