Megjelenését követően első számú bestseller lett egy nemzetközi hírű idegsebész könyve, amelyben halál közeli állapotban a túlvilágon megtett utazását írja le. Dr. Eben Alexander történetét az különbözteti meg a számos hasonló beszámolótól, hogy a professzor, aki egy ritka típusú, akut lefolyású agyhártyagyulladás miatt egy hetet töltött mély kómában, úgy élte át ezt a modern dantei utazást, hogy közben a kórházi műszerek semmiféle tudati aktivitást nem mértek nála. Miután felépült, Dr. Alexander éveket töltött azzal, hogy tudományos magyarázatot találjon az átélt élményekre. Azt állítja, hogy ez lehetséges, de ehhez a tudománynak ki kell lépnie a 18. század óta elfogadott korlátok közül.

Dr. Eben Alexander 2008. november 10-én hajnalban erős hát- és fejfájásra ébredt. A negyvenes évei végén járó férfi kitűnő fizikai állapotban volt: fiával együtt éppen Dél-Amerikába készültek, hogy együtt másszanak meg egy hatezer méteres hegycsúcsot. A nemzetközi hírű idegsebész azonban azt tapasztalta, hogy állapota riasztó gyorsasággal, percről percre romlik. Mielőtt elveszítette volna az eszméletét, utolsó emléke az volt, hogy felesége a mentőket riasztja.

Csak utólag tudta meg, hogy egy rendkívül ritka bakteriális eredetű agyhártyagyulladás támadta meg, ami tízmillió ember közül egy esetben fordul elő. A fertőzés a legtöbb esetben néhány óra alatt végez a beteggel. Mire kórházba került, a professzor túlélési esélye – annak ellenére, hogy azonnal az elérhető legjobb és leghatékonyabb ellátásban részesült – minimálisra csökkent. A fertőzés a legerősebb antibiotikumokra sem reagált. Egy héten át mesterségesen tartották életben, miközben a rákapcsolt műszerek – CT-felvételek és más neurológiai vizsgálatok – semmiféle agyi aktivitást nem mutattak nála.

Az orvosok – akik a professzor több neves kollégájával is tanácskoztak – tájékoztatták a családot arról, hogy a beteg agyhalál-közeli állapotba került, és életfunkcióit csak mesterségesen tudják fenntartani. A gerincvelőből vett minta katasztrofális adatokkal szolgált: a glükóz szint, ami normális esetben 60–80 közötti értékeket mutat, és csak súlyos agyhártyagyulladás esetén csökken húsz körüli értékre, az orvos esetében egyetlen egységnyi szintre zuhant. Az intenzív osztály vezetője a család véleményét is meg akarta hallgatni, mielőtt a konzílium döntene arról, hogy lekapcsolják-e a lélegeztető gépről a beteget.

Dr. Alexander azonban a kóma hetedik napján egyszer csak kinyitotta a szemét, és néhány órával később már kommunikálni tudott környezetével. Mint utólag elmondta, a kóma ideje alatt semmit nem érzékelt környezetéből. Az orvosi leletek is azt bizonyítják, hogy agya ez idő alatt teljes mértékben „le volt kapcsolva”. A bakteriális fertőzés szó szerint felemésztette az agykéreg azon részeit, amelyek a tudatért és az érzékelésért felelősek. Ennek ellenére, amikor kijött a kómából, azt tapasztalta meg, hogy az agyi funkciói – először a látás, majd a hallás és a beszédképesség – egymás után visszatértek, hasonlóan egy újraindított komputer „feléledéséhez”.

A kezelőorvosok már ezt a fordulatot is csodának tartották, de úgy becsülték, hogy a betegnek több hónapos intenzív ellátásra, majd pedig élethosszig tartó speciális felügyeletre lesz szüksége. Valójában Dr. Alexander négy hét után teljesen gyógyultan elhagyhatta a kórházat, és a fertőzés semmilyen maradandó nyomot nem hagyott a fizikai állapotában.

Dantei utazás

Az örvendetes gyógyulásnál is különösebb volt azonban, amit az idegsebész az egyhetes kómája alatt átélt. Dr. Eben Alexander apja szakmáját követve lett idegsebész professzor. Huszonöt éves szakmai karrierje alatt több száz tudományos publikációt jelentetett meg, számos nagy szakmai szervezetnek a tagja, a legnevesebb klinikákon (köztük tizenöt éven át a Harvard Egyetem bostoni orvosi intézetében) dolgozott. A leletei alapján tisztában volt vele, hogy a kóma idején tudata megszűnt és semmilyen érzékszerve nem működött. Ezt kezelőorvosai is megerősítették. Szakmájának élő, ízig-vérig tudós emberként soha nem foglalkozott ezoterikus praktikákkal, és kábítószerrel sem próbálkozott. Bár kereszténynek vallotta magát, reduktív szemléletű materialistaként alapelv volt számára az, hogy a megismerés elválaszthatatlan a tudattól. Az úgynevezett mentális élményeket, mint amilyenek a halálközeli állapotban átélt tapasztalatok, az agy idegrendszeri eseményeire vezette vissza.

A szakemberek túlnyomó többségével együtt Dr. Alexander is úgy tartotta, hogy az ilyen élményeket az agy oxigénhiányos állapota vagy valamilyen trauma váltja ki, így ezeknek nincs közük a külső valósághoz. A világ megértéséhez a tudatos megismerés vezet – vallotta. Amikor magához tért, mégis egy olyan élmény hatása alatt állt, ami alapjában felforgatta ezt a világképet. „Az orvostudománynak az agyról és az elméről vallott mai felfogása szerint abban az állapotban, amelyben én voltam, még halvány, beszűkült tudatosságot sem tapasztalhattam volna, nem beszélve arról a rendkívül kalandos és teljesen koherens utazásról, amelyen átmentem” – nyilatkozta a professzor a Newsweek magazinnak, amely címlapon közölt ismertetőt a professzor napokban megjelenő könyvéből. A Proof of Heaven – A Neurosurgeon’s Journey into the Afterlife (A Menny bizonyítéka – Egy idegsebész földön túli utazása) című kötet már az előrendelések alapján a sikerlisták élére került.

Örömzene

„Az élmény erőteljesebb volt bármi másnál, amit az életemben addig megtapasztaltam, beleértve a házasságkötésünket és a gyermekeink megszületését is” – mondta a professzor, aki, miután magához tért, először családtagjainak számolt be a természetfeletti „hiper-reális” világban tett utazásáról. Bár kíváncsi volt rá, hogy mások miként számolnak be az ilyen élményekről, fia tanácsára egyetlen ilyen könyvet vagy cikket sem olvasott el mindaddig, míg két hónap alatt részletesen, mintegy száz oldalon le nem írta azt, amit átélt. „Nem akartam, hogy bárki más tapasztalata befolyásolja azt, amit írásban rögzítek” – magyarázza az orvos a könyv születésének első lépéseit.

„Az utazásom elején a felhők között találtam magam. Ezek a felhők nagy, habos, rózsaszín-fehér színűek voltak, és élesen elváltak az ég kékesfekete hátterétől. Messze-messze a felhők felett átlátszó, csillogó lények cikáztak az égen, akik hosszú, sodródó csíkokat hagytak maguk mögött – idézi a Newsweek az orvos beszámolóját. – A lények ismerősnek tűntek, de különböztek a földi élőlényektől. Fejlettebbek voltak nálunk, az élet magasabb formáját képviselték. Fentről lefelé dicsőséges zene hangjai áramlottak. Úgy tűnt, mintha a dallamok a szárnyas lényektől származnának. Az örömteli hangok úgy áramlottak a bensőjükből, ahogy mozogtak, mintha nem tudták volna magukban tartani. Ez a hang anyagszerűnek tűnt, mint amikor az ember érzi a bőrén az esőt, de mégsem lesz tőle vizes” – idézi fel az orvos a természetfeletti utazás első élményeit.

Dr. Alexander elismeri, hogy a tudaton kívüli, spirituális érzékelés rendkívül intenzív, mindent átjáró élményét nagyon nehéz szavakkal és fogalmakkal visszaadni. „A látás és a hallás nem különült el ebben a világban: minden érzékszervemmel átéltem, amint ezek az ezüstös, csillogó lények örömtől eltelve énekeltek. Úgy tűnt, hogy itt senki nem lehet külső megfigyelő vagy zenehallgató: az ember valamilyen rejtélyes módon mindenképpen részévé vált ennek a valóságnak. Én is magam mögött hagytam a földi testem és tudatom, és részévé váltam ennek az univerzumnak. Az egyes elemek – a felhők, a szárnyas lények – megkülönböztethetőek voltak, mégis minden mindennek a része volt, mint egy gazdagon díszített perzsaszőnyeg vagy a pillangó szárnyának a mintázata.”

Szavakon túli üzenet

Az idegsebész nem egyedül bolyongott ebben a multi-dimenziós, természetfeletti világban. Utazása elején csatlakozott hozzá egy csodálatosan szép arcú, aranybarna hajú és sötétkék szemű fiatal nő, aki egyszerű szabású, de nagyon élénk színű ruhát viselt. „Amikor találkoztunk, egy bonyolult mintázatú talajon álltunk, amiről hamarosan észrevettem, hogy egy gigantikus pillangó szárnya. Körülnézve azt láttam, hogy milliószámra repkednek körülöttünk hasonló hatalmas, lepkeszerű lények. A fiatal nő káprázatos színű – kék, lila, halványnarancs – ruhája, csakúgy, mint minden ebben a világban, valamilyen átható, elsöprő életerőt sugárzott. Olyan tekintettel nézett rám, hogy azonnal azt éreztem, érdemes élni, bármi is történt addig az életemben. Nem romantikus tekintet volt, nem is baráti. A Földön ismert szereteten túli tekintet volt, ám annak minden dimenzióját egyidejűleg magában hordozta” – írja beszámolójában az orvos, aki szavak nélkül kommunikált kísérőjével.

„Az üzenet szélként járt át, és azonnal felfogtam az értelmét és igazságát. Ez az üzenet ugyanúgy valóságos volt, mint ahogy a körülöttem lévő világról is azonnal tudtam, hogy nem a képzelet játéka, hanem realitás, amiben nincsen semmi mulandóság és ingatagság. Az üzenet három részből állt, és ha földi szavakkal kellene visszaadnom, valahogy így szólna: » Mélyen szeretett és értékes lény vagy örökre. Semmitől sem kell félned. Semmit nem ronthatsz el.« Ez az üzenet csodálatos élményként árasztott el, és teljes, örömteli megnyugvást hozott a bensőmben. Úgy éreztem, hogy most értettem meg mindazt, amit addig tudatlanul átéltem” – folytatja beszámolóját az orvos, akivel kísérője szavak nélkül azt is tudatta, hogy sok mindent fog látni utazása során, „de végül vissza kell mennie”.

A következő pillanatban egy meleg, lágy széláramlat érte el őket. Ez a kiáradó érzés még intenzívebb volt, és isteni jelenlét fogta körül az orvost, ami mintha még magasabb rezgésű tartományokból áradt volna. Alexander szavak nélküli kérdéseket tett fel a „szélnek”: „Mi ez a hely? Hol vagyok? Miért vagyok itt?”

A kérdésekre szavakon túli válasz érkezett, miközben az orvost a fény, a színek, a szépség és a feltétlen szeretet hatalmas erejű áramlása töltötte be. „A felelet nem volt homályos, megfoghatatlan vagy elvont: nagyon is tömör és nyilvánvaló érzést adtak, amit a tűznél forróbban és a víznél nedvesebben érzékeltem. Egy pillanat alatt többet értettem meg, mint amire sok­éves tanulás árán földi életemben eljutottam.”

Ezeket a válaszokat – ügyes marketingfogással – a Newsweek beszámolója meghagyja a könyv olvasói számára. Annyit azért az orvos hozzátesz, hogy egy fényes, gömbszerű szerkezet egyfajta „tolmácsként” segített neki megérteni és felfogni a felülről áradó ismeretet. Az utazás időtlennek tűnt, így az idegsebész utólag sem tudja eldönteni azt, hogy hétnapos kómája során mikor élte át a különös „odisszeát”, aminek minden részletét utólag is pontosan fel tudja idézni. Azt is elismeri, hogy beszámolóját sokan szkeptikusan fogadhatják, mint ahogy neki is nagy kihívást jelentett, hogyan értelmezze azt, ami történt vele. „Orvosként korábban én is hallucinációnak tartottam volna, ámde nem érzékcsalódás volt.” 

Dr. Alexander szerint az átélt élményei tudományos szempontból azt bizonyítják, hogy egyrészt létezik az agy működésétől teljesen független szellemi érzékelés, másrészt pedig létezik az univerzumnak olyan dimenziója, amit spirituális módon ugyanúgy meg lehet ismerni, mint a látható valóságot. Mint mondja, ebben a dimenzióban az idő és a tér nem egymást követő eseményekből és helyszínekből áll, hanem folyamatos. Az utazása során nem események egymásutánjaként élte meg a történetet, hanem mintegy „elmerült” benne. Azt tapasztalta, hogy ezt a dimenziót teljesen betölti Isten jelenléte és szeretete.

„A modern fizika szerint a világegyetem egyetlen egység. Bár a világban, amelyben élünk, látszólag a tárgyak, az élőlények, az események elkülönültek, a fizika azt állítja, hogy a felszín mögött minden tárgy, az univerzum minden eseménye összeköttetésben áll egymással. Az átélt élmények előtt számomra mindez csak absztrakció volt, mára azonban valóság. Azt is tudom már, hogy ezt az univerzumot nemcsak az egység, hanem az isteni szeretet is összeköti. Az a világegyetem, amelyet a kómában töltött napjaimban megtapasztaltam, ugyanaz, amelyről Einstein, illetve Jézus beszél a maga nagyon különböző módján” – írja Eben Alexander, aki szerint háromezer évvel ezelőtt könnyebben megértették az emberek az ilyen élményeket, mert nem tekintették a tudatot a megismerés kizárólagos forrásának.

A tudós úgy véli, hogy a 17. században Descartes és Spinoza elfogadtatta, hogy a természettudomány az univerzum megismerésének egyetlen megfelelő módja. Az idegsebész egy rádióinterjúban azt mondta, hogy a felvilágosodás egyfajta tűzszünetet jelentett a hit és a tudomány között. „Ez hatalmas előrelépést hozott az emberiségnek, mert felszabadította a tudósokat az egyházi tilalmak és a bűntudat alól. A szabad gondolkodás és felfedezés kora megsokasította a tudást, és a tudomány mára szinte mindent feltérképezett a látható világból, a legkisebb részecskéktől a világegyetem határáig. Amit azonban átéltem, arról győzött meg, hogy a lélek és a test kettéválasztásával csak a valóság egy szeletét lehet megragadni.”

Ebben Alexander szerint korunkban új tudományos forradalomra van szükség, amely elkezdi feltárni az univerzum spirituális dimenzióját. Ennek a filozófiai fordulatnak a jelentősége nem teszi semmivé a 18. századi felvilágosodás eredményeit és hatását, viszont felülhaladhatja azt. „Ez lesz az igazi felvilágosodás: a tudomány kiszélesedik, és egyre többen ismerik el, hogy a spiritualitás, a szellemi megtapasztalás nem választható el a tudatunk által megszerezhető ismeretektől” – állítja a tudós, aki úgy véli, hogy a tudatra építő reduktív materializmus olyan, mint az éjszakai országút, ahol a fények megvilágítják az utat, de sötétben hagyják azt a világot, amin az út keresztülvezet. A spirituális megismerés viszont ezt is meg tudja világítani – véli az idegsebész.

forrás: Molnár Tamás FB. jegyzete