Nehéz szembesülni azzal a ténnyel, hogy az élet véges. A szeretet önző. Makacsul ragaszkodik az „enyém”, én tulajdonom, nem veszíthetem el mintához. S ha eljön a búcsú ideje, önzésünknek köszönhetően a Golgotára feszülünk a fájdalomtól.

Nekem is el kell engednem a fájdalmam, bár öt évvel az édesapám halála után még mindig borzasztóan fáj.

Ugyanakkor édes-mézes gyermekkori hangulatok, érzések lepnek meg, elfeledettnek hitt emlékképek törnek rám, hol sírós, hol nevetős emlékképek.

Újra gyermekké válok, s érzem apám biztonságos, erős kezét, hallom hangját, dúdolgatását.

Gyermekeim kérdéseire felelve egyre többször döbbenek rá, hogy apámtól kapott tudásomat adom tovább!

Mert bennem él, és én tovább adom magamból az unokáinak, ők majd a gyermekeiknek… Így folytatódik a lánc, megtörhetetlenül…

Megrendítő volt számomra szembesülni azzal a ténnyel, hogy az én erős, szemérmes édesapám már nekem kell vezetnem, etetnem, fürdetnem, már én vagyok erős az ő szemében, és gyermeki tisztasággal, hittel nyújtja felém a kezét, hogy vezessem, etetésnél, mint valaha én pici baba koromban, most ő tátja a száját a falatért. Hogy hirtelen én lettem a nagy, és ő a kicsi, erőtlen. 

Számomra mégis ő maradt az én erős, jóságos apám, mert azt az erőt, és hitet, amivel felém, fordult, belém plántálta, most a tőle kapott erőt használom érte. S mikor hazament a Teremtőhöz, a tőle kapott szeretet adott erőt a gyászomhoz.

A fájdalom idővel megszelídült bennem, elmúlt a világvége érzésem.

Amiért egész életemben imádkoztam, azt is megkaptam: édesanyám feltétel nélküli szeretetét. Szörnyű az a tény, hogy a halálos kórral birkózva ajándékozott meg a szeretetével, a bizalmával, mégis úgy érzem, hogy ez életem legfényesebb ajándéka. Eltűnt a bánat és keserűség belőlem, csak a vegytiszta szeretet maradt. Nincs bennem neheztelés, csak végtelen, elnéző szeretet, csak előre nézés, s még csak véletlenül sem nézek vissza a múltba. Nem számít semmi, egy a fontos: szeret.  Ő is elindult a hazafelé vezető úton, s Én kísérhetem.  Isten végtelenül szeret, hisz ekkora ajándékot csak Őáltala kaphatok.

Talán az a tudat, hogy mellettük lehettem az utolsó percig, segít átvészelni azt az űrt, ami utánuk marad. Nem tudom, csak remélem!

Az ima segít, mint mindig. Ha túl nehéz a terhem, egy jóságos, és láthatatlan segítő mindig viszi helyettem, hagyja, hogy megpihenjek. Naponta énekelek egy zsoltárt, amire kicsiny gyermekkoromtól emlékszem: nagyanyám énekelte nehéz pillanataiban: Ne aggodalmaskodjál, nézz Jézusodra fel! S megtelik a lelkem hálával. Hálás vagyok Istennek sorsomért, ami próbás, és nagyon nehéz, de egyetlen napját sem cserélném el a világ semennyi kincséért.