A sokat ígérő cím, és a borítón Gábor félig mosolygó, félig töprengő tekintete kíváncsivá tett, így azonnal nekiláttam az olvasásnak. Évek óta ismerem őt is és Viktóriát is, hiszen a Tűzhangya építésekor kerestem meg őket első alkalommal, készítettem velük interjút.

 

Az óceánátevezés után ismét találkoztunk többször is, a hajó kiállításakor, könyvük bemutatóján, majd legutóbb Gábor indulása előtt, amikor közelről megcsodálhattam Vitézt is. Nehezen tudtam elképzelni, hogy ezzel a hajóval elinduljon az óceánnak Gábor, méghozzá egyedül. Viki azt mondta, hogy a háttérből fogja támogatni, rendszeresen küldi az időjárás előrejelzéseket. Arra a kérésre, hogy elengedi-e a párját, Viki azt felelte, hogy úgysem tudná visszatartani, ezért inkább segíti, ahogy tudja.

 

Gábor elindult, mi pedig szorongva figyeltük a híreket, amelyek hirtelen ijesztővé váltak: Gáborral az összeköttetés megszakadt…még mindig semmi hír…és így ment ez heteken át. Közben időnként felbukkant a tévében Viki, aki elmondta, hogy nem aggódik, mert bizonyára valami gond van a technikával, de ő tudja, hogy Gábor él és egyszer csak telefonálni fog Antiguáról, hogy „megérkeztem”. Lehet, hogy Viki tudott valamit, és nagyon jó, hogy igaza lett…Addig azonban még eltelt az a sok-sok nehéz nap, amelyről Gábor ezt a könyvet megírta.

 

Nagyon tetszik, ahogy szépítés nélkül vall szenvedéseiről, pillanatnyi elkeseredéseiről, gyengeségeiről, mindarról a semmihez nem hasonlítható állapotról, ami egy magányos hajóst körülveszi az egy négyzetméternyi élettérben a végtelen óceánon, ahol csak saját magára számíthat, a viharos hullámok pedig nem kegyelmeznek.

 

A borulás, a fejsérülés, az élelmiszer nagy részének megromlása sem téríthetik el céljától, mert hiába gondol néha arra, hogy jó volna találkozni egy hajóval, amelyik kimenti, ilyen lehetőség nem volt. Az a néhány hajó, amelyik elment a közelében, bizony nem vette észre a jelzéseit, és tovább haladt. Ezt is elfogadta Gábor, sőt, amikor már Antigua kikötőjétől pár száz méterre felajánlotta egy halászbárka, hogy bevontatja a kikötőbe, ő már mosolyogva köszönte meg a kedvességet, mondván, hogyha megtette ezt a hosszú utat, akkor ez a pár méter már nem okoz gondot.

 

Hatvan nap, tizennégy óra és húsz perc után Gábor ismét szilárd talajt érezhet a lába alatt. Meg kell kapaszkodnia a stég korlátjában, mert lábai elgyengültek a „semmittevés” alatt. Egy ideig még hat rá a szárazföldi betegség (landsick), amelynek következtében mozog körülötte minden, kapaszkodni kényszerül, de végre biztonságban van, emberekkel beszélhet, telefonálhat Vikinek, hogy megérkezett, ezzel a család is megnyugszik.

 

Az átevezés hírére beindul a média, és az elismerő hangok mellett a kételkedő hangok is felerősödnek olyannyira, hogy Gábor legszívesebben beülne a kenuba és továbbevezne. A bulvársajtó aljasságát egy amerikai hajós bölcsessége ellensúlyozza, aki emlékezteti Gábort, hogy az 1969-es holdra szállást is kétségbe vonták, de attól még az megtörtént.

A helyi emberek barátságos természete, nyitottsága ráébreszti, hogy mennyire más itt az élet, mint Budapesten, ahol a társasházban lakókat sem sikerült két év alatt megismerni.

 

A hazai sajtó egy része képtelen beérni az átevezés tényével, költenek hozzá butácska történeteket, pl. arról, hogy Szeremley Huba húzta át a kenut az óceánon. (Ez olyannyira képtelenség, hogy hiába vállalják az üres kenu hazavontatását, még az sem sikerül nekik…)

 

Szégyen, hogy éppen a magyarországi sajtó bizonyult ennyire érzéketlennek, miközben a BBC, a Washington Post, a Daily Press mind pozitív módon kommentálta Gábor teljesítményét.

 

Szomorú, hogy a korrekt tájékoztatás helyett a bulvár média hírmorzsákat adogat az olvasóinak, hogy minden napra jusson egy-egy adag, amiért holnap is megveszik a lapot, bekapcsolják a tévét.(Ha túl kicsik ezek a morzsák, akkor kiegészítik némi „fantáziával”…) Az ilyen médiumok aláássák az újságíró szakma hírnevét, bár őket ez bizonyára nem érdekli, fő az olvasottság, nézettség…

 

Nem is érdemes több szót vesztegetni a médiára, inkább térjünk vissza Gáborra, aki ígéri, hogy lesz következő út, hiszen az óceántól már hosszabb távon nem tud függetlenül élni, annyi mindenre megtanította ez a hatalmas víztömeg, hogy szinte filozófussá vált. Ezt bizonyítja a könyv alcíme is: „Tudatos átkelés önmagunk óceánján”… Természetesen ehhez nem szükséges mindenkinek átevezni a valódi óceánt, de az önmagunk számára kitűzött cél felé bizony folyamatosan törekedni kell, hogyha komolyan gondoljuk az életet, az önmegvalósítást.

 

Gábor mindig a kitűzött célját követte. Ezt bizonyítja, hogy a maratont is többször lefutotta, sőt a 195 km-es Balaton Szupermaratont is sikerrel teljesítette.

 

Kihívások, erőfeszítések és fantasztikus teljesítmények… Erről szól Gábor élete, amely számtalan tanulsággal szolgál, és zárómondatát feltétlenül érdemes megjegyezni: „Addig van feladatod itt a földi életben, amíg élsz. És bizony semmi más dolgod nincs, mint hogy a saját életedet jól éld le.”

 

Tehát mindenki tudatosan keljen át a saját óceánján, lehetőleg úgy, hogy kitűzött célja felé haladjon mindvégig, ahogy Gábor teszi.

 

Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik hallottak már Gábor és Viki korábbi átevezéséről, a Tűzhangyáról, ill. azoknak is, akik eddig nem ismerték őket. Ajánlom azoknak is ezt az olvasmányt, akik időnként fáradtan lemondanak céljaik eléréséről, mert ők erőt meríthetnek Gábor magányos átevezéséből, megértik a lényeget, hogy bizony a cél nem fog közelebb jönni hozzánk, nekünk kell „lapátolni” hogy elérjük. Igazán örülni csak annak tudunk, amiért keményen megdolgoztunk.

 

Azok is haszonnal forgathatják ezt a kötetet, akik egyszerűen csak egy izgalmas olvasmányra vágynak.

 

Kinek nem ajánlom? Hirtelen nem tudnék ilyet, sőt! Még a bulvár média fura újságíróinak is szíves figyelmébe ajánlom ezt az írást, amelyből tanulhatnak tisztességet, őszinteséget. Hátha valóban hasznukra válik…

 

A magam részéről nagyon örülök, hogy olvashattam ezt a nagyszerű könyvet, amely egyszerre tartalmaz egy rendkívüli sportteljesítményt, példát az emberi kitartásból és életbölcsességek összefoglalását. Éppen ezért elsősorban a Rekreátor Magazin olvasóinak ajánlom szíves figyelmébe Rakonczay Gábor írását, hiszen az átevezés során együtt szurkoltunk (és imádkoztunk) a sikeres megérkezésért.