Hitvallás

A nagysikerű avatási ceremónia után, vidám táncos mulatsággal folytatódott az este. A lakók fáradt, dagadt lábakkal inkább csak toporogtak-, mint ropták a táncot. Pár villanásnyira visszatért a boldog ifjúság varázsa az összevissza kalimpáló megfáradt szívükbe, szép emlékékek kíséretében.

Hazaérve, pihenni térve Ilonkát sem a régi Hungária fényes termébe, - első bálja helyszínére -, Dankó Pista letört hegedűjének közelébe kísérte el az emlék, hanem a folyó menti város klinikájának szülőszobájába, születésének, és hitvallása születésének a helyszínére, ahol megérkezett Istentől kapott földi szolgálatára.

*

A város fölé érkezező pirkadó hajnal, arany köntösbe bújt az ébredő nappal. A szőke Tisza partján, felsírt egy kislány. Egy víztükörbe fésülködő felhő bekukkantott az ablakon, köszönteni a gyermeket.

 Az egykori kislány megöregedett, de ma is vallja, nem a születéskor-, hanem a fogantatás pillanatában dől el az ember sorsa. Számára ez billogot hozott. Nem homlokára, vagy a kezére sütötték, kitörölhetetlenül a lelkébe-, és az anyakönyvbe vésték.

Bűnös szülők gyermekeként látta meg a felkelő napot, azon a nyári hajnalon. Az angyalok kórusa néma maradt, könnyeiket hullatták, siratták a burzsuj gyermeket. Szüleinek bűne egy belvárosi hentes üzlet, ház, amiben laktak, és egy oldalkocsis motorkerékpár volt csupán. Államosítás után a folyosó végében lévő pár négyzetméteres mosókonyhába vihették haza az újszülöttet. Házukat, bútoraikkal addigra mások bitorolták

Az édesapa évekig nem kapott munkát, — a munkásosztály ellenségének—, az államosított „kapitalistának” nem járt. Alkalmi munkából tartotta el a családot. Műkövesnél-, és kőművesnél volt segédmunkás. Hajtott lovas kocsit, fát rakott, szenet hordott és vagont pakolt.

Kihasználták reménytelen helyzetüket, és szegénységünket, az apát többször megkeresték a hatalom emberei.  Egy „kis szívességért” jobb életet-, gyerekeinek szép jövőt ígértek. Barátairól, ismerőseiről információt, és „hangulatjelentést” kértek cserébe.

Nem vállalta. Hogyan tette volna? Tiszta kézzel, becsülettel, egyenes gerinccel alkalmatlan az ember, effélékre. A visszautasítást nem vették jó néven, hamarosan őt figyelték meg! A megbízhatatlant, az osztályidegent, az ellenséget.

Évekkel később, rájuk mosolygott a szerencse. Egy tsz-ben végre munkához jutott. Isten ajándékának vélte. Üldözött szerzetessel, volt katonatiszttel, hármasban alkottak brigádot. Nagy egyetértésben teltek a napok, amíg hízott a jég, kenyeret adott. Valahányszor egyiküknek fogyott az ereje, segített a másik kettő, hogy meglegyen a munkaegység. Naponta kérték a Teremtőt, tartsa meg a fagyot, hizlalja a jeget, amíg csak egyetlen szál nád van a tavon. Téli zimankóban a munka mezején kötött barátságuk egy életen át tartott. Együtt gondozták a nemzeti értékeket. A történelem igazságmagjait elvetették, hogy gyümölcsét az utódok leszüretelhessék.

Az emlékek vetítőjének első kockáján drótkerítés látható sok csigával, és óriás udvarral. Álmában sokszor hallja a villamos álmos csilingelését, bőrén érzi a hajnali hideg fuvallatát, de a gyári bölcsőde részletei elmosódtak.

Az édesanya kereskedelmi érettségivel, segédmunkát végzett.

A következő életkép kristálytisztán ragyog az emlékezet tükrében. Alföldi mezőváros rövid kis utcájában, mázas tetős, frissen meszelt fehér házikó tündököl a napfényben. Két kis ablakszemeivel kíváncsian tekinget a keskeny utcára. A ház lábazatára szürke festék csizmát festettek, amivel pár centire, a szűk járdára büszkén lépett. Robusztus tölgyfa kapu, fekete szurokkal mázolva őrizte a házbelsőt. A vitézek utcájának nevezték a helybéliek. Az anyai nagyapa háza abban különbözött a többitől, hogy a bejárata fölött cégtábla hirdette, itt lakik a szerszámkészítő kovács-, és reszelő-vágó mester, Vitéz M. János. A takaros kis ház álompalotává nőtte ki magát a gyermek emlékezetében.

Vakációk idején örök karácsonyt varázsolt nagyapó, az örömteli csillagszóró délutánokon. Keskeny, hosszú műhelyében, szalvétányi ablak előtt, bőrkötényében ülve, beszűrődő nap aranysugarának fényénél vágta saját készítésű reszelőit, a sötétszürke csillogó acélforgács szőnyegen elterülő üllőn. Műhelye végében ívelt lábú parányi asztalkán, kecses üvegvázában, kis nemzeti színű zászló köszöntötte az érkezőt.

A mester messze földön híres volt a munkájáról. Készen vásárolt ráspolyokkal nem lehetett sokáig dolgozni, az élük hamar megkopott. Munkája elfogyhatatlan volt, felváltva tevékenykedett a kovácsműhely, és a vágó között. A gyermek követte őt, bárhol is időzött. Rácsodálkozott a különböző nagyságú fogas kerekeket összetartó széles bőrszíj körtáncára, és a bőrből készült fújtatóra, a vörösen izzó acél hajlékonyságára. Örömmel múlatta az időt tatájával, a műhelyben képes újságokat nézegetve. Olvasni nem tudott, de kérdezni igen. Cserfes gyerekként minden érdekelte. Hiába kutat az emlékeiben, ma sem lel benne válasz nélkül hagyott kérdést…

Izgatottan várta a nap fénypontját. A pillanatot, mikor öregapja munkáját bevégezve, bőrkötényét a fogasra akasztotta. Újságpapírt sodort, az acél szőnyeget megkaparta, kis dobozba töltötte a forgácsot. Néhány lépésnyire a sarokban meggyújtották a fáklyát. A dobozból kipöckölt acélreszelék csillagszóróként szórta megannyi sugarát, ünnepi fénybe öltöztetve az asztalkát, rajta a kicsi zászlót.

A nagyapa sváb származású ember volt. Az I. világháborút telefonistaként, a tűzvonalban harcolta végig. Súlyos sérüléseiből felépülve, többször önként tért vissza a csatatérre.

*Hazaszeretetét, bátorságát, vitéz kitüntetéssel honorálta a kormányzó 1922-ben…

Nevét egy rendelet értelmében magyarosították.

Büszke volt hazájára, vitézségére! Négy gyermekkel áldotta meg a Teremtő. Lányaikat társalgási szinten megtanították németül, de otthon kizárólag magyarul beszéltek. Álmában sétálhatott a Fekete-erdőben, ősei nyelvén szólva, de erről soha nem beszélt.  Esténként fehér lepedőre diafilmet vetített, magyar népmeséket olvasott az unokáinak.

A kislány, a haza földjének illatával, édesapjával sétálva ismerkedett. Az apa elmondta gyermekének, áldott földünk azért oly zsíros, és bőtermő, mert őseink vérével van megöntözve. Sétájuk során azt is megmutatta, hogyan ringatja Földanya bölcsőjében az aranyló búzamezőt. Hallgatták a vérvörös ruhácskában öltözött pipacsok kórusát, amint arról énekeltek: soha ne feledjük a múltunkat, mert ki a múltját feledi, a jövőt nem illeti. No, meg aztán, járt itt török és tatár, de mi itthon vagyunk, ez a hazánk!

Álmában sokszor látja ma is édesapja csillogó kék szemét, hallja halk szavát, ahogyan az örök igazságra megtanította:

— Alázattal meghajol a teli kalász, csak az üres ágaskodik felfelé törve, értéktelenül…

 A meghajlott kalászban duzzadt búzaszemen is együtt fedezték fel a Krisztus fejet.

 Nemzeti imánkat megtanulta, amikor még nem volt minden betű tisztán formálva az ajkán. A Himnuszt, asztalt körülállva énekelte a család ünnepnapokon. Oly természetes volt ez számukra, mint a mindennapi asztali áldás. Hiába kérdezte a felnőtteket, miért sírnak, ha énekelnek? A válasz elmaradt, megsimogatták szőke copfos fejét, miközben a könnyeiket nyelték.

Apai nagyanyjától halott először Kodályról. A nagymama gyönyörű hangján népdalt énekelt az unokáinak. A hagyományok őrzőjeként ismerték, és elképesztőn sok mesét tudott. A nagymama játszva tanított, olyan ajándékot adott, amit kevés gyermek kapott meg akkoriban. Láttak halottat háznál ravatalozva, hallották a sirató asszonyok kántálását, és búcsúkon, körmenetekben vettek részt. Múzeumba hamarabb eljutottak, mint a bábszínházba.

A nagyanyó, halála előtt érgörcsöt kapott, félig eszméletlen állapotában szláv nyelven imádkozott. Ekkor tudatosult a gyerekben, hogy más az anyanyelve. Honnan is tudta volna, hiszen a mellkasában magyar szív dobogott.

A gyermek a kapott örökség magjaiból erős gyökeret eresztett, olyan fa fejlődött a gyökér felett, ami minden viharnak ellenállt, és hitvallássá terebélyesedett…

Lehet a vére kevert annak, aki szívében, lelkében magyar! Mária országában, a Szent Korona védelmében vállalja a sorsát. Élete fája legyen dúsan termő, vagy szaggassa, tépje a vihar, koronáját, gyökerét megtartva hazáját, népét, soha el nem hagyja, meg nem tagadja! És, ha majd eljön az óra, lelkét az Úr elé viszi, hogy tettét megítélje, testét a Szent Haza földjének visszaadja!

                                                                 Vége

Előző részek  >>>

Befejező rész következik