A feltépett sebek

- Hány boldog évet, évtizedet vettek el az áldozatok életéből, hányszor hevert romokban a lélek, a történelem során. Gondoljunk a forradalom,- és szabadságharcra.  Néhány haszonélvezője budai palotájában pöffeszkedik, vaskos havi nyugdíjjal. Nem emlékszik semmire, az előrehaladott korára hivatkozva. Az emlékezetkihagyás valódi oka, hogy a fogvatartottak ártatlan kiáltása elveszett a pincesorban. Aki nem a bitófán végezte, zsenge ifjúságát megtaposva, kínkeservek között vegetálta végig a megszálló hatalom ellenségének kikiáltva… Mihelyt felnőttkorba léptek, megbélyegezték őket örökre. A papból csináltak segédmunkást, a mérnökből csatornatisztítót, és a suszterből minisztert. Így ment ez akkortájt. A vakmerőségért, szókimondásért nagyon drágán megfizettek. Dőzsölt a besúgó, ígéretes jövőt remélve. – folytatta István a néma csendben mondandóját.

Soha nem hallották ennyit beszélni, világfájdalmat élhetett át, ami elindította benne a lavinát. Feltörtek az emlékek, tépték, szaggatták a sebeket, marták a lelket. Mélabús szemekben könnyek csillantak meg az emlékek képkockáit, kinagyítva. A megnyomorítottaktól bocsánatkérésért senki nem esedezett, a hatalom hihetetlennek, hiteltelennek állította be a történeteket.

Malvinka kislány volt még, a permetező csúf ködben kullogott a felnőttek mellett, az apja temetésén. Hátul a sorban egy mogorva bőrkabátos figyelte a gyászolókat. Csak a rokonoknak volt bátorsága elkísérni végső útjára az elhunytat. Cudar világ járta, senki nem beszélhetett a halál okáról.

 Hédiben is irtózatos indulat lobbant lángra az emlékezés szikrájától. Csípőficammal született, nehézkesen mozgó, alig páréves kislányként élte meg a kitelepítéseket. Anyja magán kívül volt, haját tépve sikoltozott, amikor elindult velük a szekér, akkor még nem tudták hol lesz a végállomás. Apjának viaszsárga arca villant fel előtte egy pillanatra, amint roskadtan ült vele szemben. Sokáig nem emlékezett azokra az hónapokra. Gyermeki énje megtagadta, kitörölte a borzalmakat… Felnőtt fejjel egyre gyakrabban jelent meg álmában a juhakol barakk. Az emberek homályba száműzött vonásai is lassan feltisztultak, és fel tőrt belőle az iszonyat és a fájdalom.

 Iluska fogai vacogni kezdtek az újra átélt borzalmaktól. A sorstól segedelmet nem remélt, a keserű révület még most is árkot húz a szeme alá.

 Szedelőzködni kezdtek, sok volt ez hirtelen. Mindannyian sokkot kaptak, jó lenne egyszer mindent kibeszélni és a fájdalom gyökerét végképp kitépni, de ahhoz békés, nyugalmas jövőképre lenne szükség, ahol már nem látni hatalomba, az egykori elnyomók leszármazottait.

Ezek után ugye nem csoda, ha elment a kedve az edzőteremtől. Felment a lakosztályába, belesüppedt a fotelba, nagyon kicsinek és gyengének érezte magát. Tervezett egy nagy beszélgetést a családdal, semmit nem szeretne magával vinni. Eszébe jutott a zsidó rabbi bölcs tanítása: mondd el fiaidnak… Neki is van mit elmondani, és meg is teszi! Megborzongott, a takarót a fejére húzta és álomba sírta magát.

Az álomkép peregni kezdett.

A virágcsokorral kezében a komódhoz lépett, levette az egyszerű agyagvázát és elindult megtölteni vízzel. Eszébe sem jutott, hogy a drága márkás porcelánt, vagy a kézzel csiszolt ólomkristályt válassza a gyönyörű csokornak. A vázák örökké élnek, mindig mesélnek... — hallotta édesanyja hangját. Felnézett a fekete keretes képre, a mindig mosolygó szülére.

Az unokájától kapott sárga rózsákat rendezgette, a virág illata, emléket ébresztett fel benne. Akkor is ott állt a váza az ünnepi asztal közepén, sárga rózsabimbókkal dúsan megpakolva. Az öreg óra elütötte a hetet, napszentület járta. Örvendezett az asztal körül a gyereksereg, mindenki elfoglalta helyét, Mamókára vártak. Hasztalan dolog miatt nem késett soha, ezért szánta el magát a család feje, és elindult a házvégébe  a kicsi lakhoz. Hiába kopogott a vásott ajtón, egy hangot sem hallatott a néne. Ráhárult a feladat, hogy meg nézze, mi történhetett. Nem ment ez egykönnyen, mert belülről a zárkulcs mellett, rá is volt reteszelte. A melléképületbe sietett, kis baltát és ráspolyt vett a kezébe, nem talált más alkalmasságot hamarjában. Az ajtó falatnyi nyílásába nyomta a ráspolyvéget, és feszíteni kezdte, nem ment vele semmire, munkáját hasztalan fáradozás kísérte. Fontolóra vette, még mit tehet. Addig spekulált, míg megérkezett a megoldás. A kis ablakhoz lépett, benézett, horgolt függöny takarta a belsőt, de látni lehetett a szemközti ágyon fekvő testet. Cselekedni kéne, de szaporán, minden pillanat versenyfutás az idővel — korholta magát, majd fogja a baltát és betörte az üveget. Kiszedte a nagyobb üvegdarabokat, benyomta a keretet, és szólongatta az asszonyt. Nem hallott semmit, arca pírja viaszsárga színre váltott, szeme lecsukva, szája mosolyra húzva. Gyerek kell, ki befér, és kinyitja az ajtót — gondolkodott hangosan. Sietősen visszatért a nagy házba, elmondta mi történt. Mentek is mindahányan voltak. A középső fiú vállalkozott, bemászott a kicsinyke ablakon, eltolta a reteszt, megfordította a kulcsot, kitárult a nehéz ajtó, vele egy ismeretlen világ, a szülők előtt. Hófehér meszelt falú kicsi helyiség. Egyik felében sifonér, alig kihúzott fiókkal, benne, katonás rendben mángolt, keményített ingváll, és pendely. Szemben az ágy, rajta a néne, ropogós ingvállában és pendelyében, örök álmát alussza. Készült a hosszú útra, az ágy melletti széken szépen sorjázott úti ruhája, főkötője, imakönyve és az olvasója.
 A gyertyatartóban az éjjeli szekrényen, szentelt gyertya várta, hogy lángja táncot járjon, angyalt hívjon, aki hazakíséri a lelkét.
Gyerekeket összeterelték sebtében, és a házba kísérték. Hiába várta terített asztal, hogy levegyék terhét, nem vett onnan senki semmit, ezen az estén. Orvosért futottak ló halálban, jött is az hamarjában, nem késlekedett, útközben mesélni kezdett...

Mamókáék valamikor, jó gazda módjára, szorgalmas munkával épülték a házat. Tehetőseknek számítottak kicsinyke földjük ellenére.
Mintha a Jóisten a tenyerében tartotta volna őket, úgy gyarapodtak, szénában, szalmában, tehénkében, és majorságban. Egyben volt csak szűkmarkú az Isten, egy fiúcskát adott csupán, pedig, hogy vágyakoztak újabb gyermekáldásra. A pirkadat munkában találta a szorgos népet, szülés után alig pár héttel, jó időben ott ringott a bölcső a verandán, ha felsírna a gyermek, meghallják. Égett a munka a kezükben, vidáman szüretelték a gyümölcsét. Múltak az évek, a gyerek cseperedett, szép szál legény lett belőle, jól nősült, pár holddal több lett, a munka sem kevesebb, de nem panaszkodtak, végezték a dolgukat. A háború elszólította a ház urát, hozott a posta néha egy-két tábori levelet, utána egy hírt, hogy orosz fogságba esett. Várta haza asszonya, de soha nem érkezett meg. Nem sokkal később elvették a földjüket, a hatalom ellenségének, kulákoknak titulálva, üldözték őket. Egy ember maradt hűséges segítőjük, az egykori béres, vigasztalta gazdaasszonyát, mikor a padlást lesöpörték.
Az asszony örök feketét öltött magára, gyászolta az urát. A reményt nem adta fel, hogy egyszer viszontlátja, de úgy gondolta, ha mégis hazatért a Teremtőjéhez, illendően meggyászolja, ebben a kettősségben tengette az életét. A fia nem ment a téeszbe, hiába kérték szépen, verték csúnyán, inkább tanult mesterségét választotta, a kádárságot folytatta. Nem volt annak sem keletje, hiszen kinek kellene a hordó szőlő nélkül? A fiú egyre szegényebb, egyre fásultabb lett. Egy szürke esős hajnalon kötelet vetett és felakasztotta magát. Történt  ez az után, hogy szülői házukba idegeneket telepítettek. A tornácról két bejárat nyílott, egyik a nagy lakásé, másik a béres szobájáé volt valamikor. A kis szobát meghagyták a háziaknak, a nagy lakást az új lakók kapták. Pár nap múlva bontották a kemencét, melynek padkáján nem csak a macska szeretett sütkérezni, hanem a fiú is ott ücsörgött, könyvvel a kezében, mikor tanulta a betűvetést. Az asszony nem bírta nézni, hogy verik szét lakásukat, leköltözött a nyári konyhába, a kis lakba. Fia temetése után, a nagy épületben lévő szobának az ajtaját, akkor nyitotta meg, ha nagy ritkán vendége érkezett, a béres szobájából, tisztaszoba lett.
Nem voltak kedvesek az idegenek, felcsapott fejjel jártak, köszönni sem szoktak, lenézték a kisemmizettet, sajátjukként lakták a házat. Tisza kutyának is mostoha sorsa lett, láncra verték. Hamarosan úgy döntött a szegény pára, hogy felkötözik a szabad kutyák mezejére...
Szegény asszony titokban éjjel földelte el hűséges barátját a kertvégében. Magányosan, szegényen és szerényen tengette az életét.
Terményt kapott azoktól, akikhez eljárt paprikát fűzni, napraforgót verni, minden munkát elvállalt, ami csak adódott. Hívták is sokan, mert senki nem tudott úgy lúggal mosni, kékíteni, keményíteni, meg mángolni, mint õ. Olyan lett a vászon a keze alatt, hogy a csodájára jártak. A munka soha nem volt ellenére, de nehéz terhe alatt a háta egyre görbébb lett, töpörödni kezdett kicsi termete, a megkeseredés mély ráncot szántott arcára és kezeire. Nehéz sorsot viselt, a lelke cserepein járva, a félelem rácsaival körülvéve.
Sorsfordítója az egyenruhások távozásával érkezett. Hármas cserével új család költözött a nagy házba. Az idegenek hamar megszerették a nénit, Mamókának szólították a gyerekek. Szegény alig, mert a közelükbe térni, de gyakran hallották a hangját, ahogyan a gyerekekkel beszélgetett. Történt egy napon, hogy a nagykert végében valaki levágta a lakatot, a kert mögötti tóparton futkostak a lurkók. A kicsi asszony rosszat sejtett, nem hallotta az udvaron a gyerek zsivajt, elindult megkeresni őket.
Volt nagy riadalom, amikor megpillantotta a veszélyhelyzetet, nem tudta mit tegyen, ha rájuk kiált, megijednek és belecsúsznak a tóba.
 Szedte apró lábait, ahogy csak tudta, közben imát mormolt.
A közelükbe érve könyörgőre fogta.
— Kedveseim, gyertek gyorsan, málét sütök, segítség kéne, szitálni a kukoricalisztet, öreg vagyok, nem jól látok, ki segít nekem?
Több sem kellett a gyerekcsapatnak, mind odafutottak. Be is mentek vele, nem tétlenkedhetett, felment a lépcsőn, és bekopogott illedelmesen. Elmondta mi történt, és kérte a fiatalasszonyt, a kertkaput zárják le gyorsan, hogy a gyerekek biztonságba legyenek.
Marasztalták volna, hiába, nem volt már egy évtizede a lakásban, idegen már a sajátja. Félt mindenkitől, sorsáról soha nem beszélt, megtanulta a némaság hoz csak békét. Látott és hallott ávós tivornyát a kék parolinosoknál, amikor a tornácon borozgatás közben vihogtak a kínzások technikáján.
Elköszönni készült. A kislány az anyjához fordult.
— Édesanyám engedj el a Mamókával, málét fogunk sütni, én szitálom a lisztet.
Málét... — gondolkodott el a fiatalasszony —, hallott róla, de még maga sem evett, soha nem sütöttek.
Az öregasszony lehajtotta a fejét és így szólt.
— Nem tudtam, mit tegyek, csak azt, ha segítséget kérek, a gyerekek bejönnek velem. A gyermeklélek tiszta, hófehér, mint a gyolcs.
Ha megengedi asszonyom, hogy a kislány lejöjjön velem, megsütöm a málét.
Engedte, persze, hogy engedte, hiszen a gyermekeit mentette meg a néni egy esetleges balesettől.
A málé elkészült, szilvalekvárral megpötyögtetve. Egyik tányérra a széle került a tésztának, ez maradt neki, a másikra szép szeletek, mozsárban tört cukorral megszórva, a család számára lettek tálalva. Ettől fogva egyre többet beszélgettek. Néha a gyerekek kóstolót vittek a kis konyhába, ha az édesanyjuk  süteményt készített.
Az egyik gyerek eltörte a lábát, azonnal kórházba kellett vinni, Mamókát kérték meg, vigyázna-e a másik kettőre, míg odalesznek.
Életének legszebb feladatát kapta, örömmel vállalta. Mikor hazaértek — nem tudták honnan —, de a néni kezében egy hajtogatós mesekönyv volt, melyből olvasott a kicsiknek. Nem merték kérdezni, kié volt a könyv, féltek, nehogy fájó sebeket szakítsanak fel a kíváncsiságukkal.
Új fejezet kezdődött az életükben. Minden vasárnap egy terítékkel több került az asztalra. Mamóka pontos időben, virággal és egy zacskó csokoládéval érkezett. Volt abban őzike, Balaton és Gránit kocka.
A család pótnagymamát kapott, a néne pedig, unokákat. Békében, nyugalomban, és nagy szeretetben éldegéltek. A gyerekek szabad bejárást kaptak a tisztaszobába. Kincseket kerestek, találtak is bőven, egy gyöngyös csillár maradványát, színes üveggolyót, kitűzőt, brossot, kalaptűt, de még a köves gyűrűt is megkapták, amit a láda rejtett.

A szentelt gyertya még égett, amikor elvitték. A temetésen a koporsó mellett felsorakozott a család apraja, nagyja.
Évtizedek múlva is friss virág van Mamóka sírján. Az egykori gyerekekből nagymama és nagytaták lettek, akik unokájuknak mesélnek Mamókáról, a régi világról, mely soha nem ismétlődhet meg. Kérik a fiatalokat, soha ne feledjék az agyagváza igaz meséjét, adják tovább a gyermekeiknek, őrizzék a vázát, mert a vázák örökké élnek, ha el nem törnek.
A ház sem áll, a tó is eltűnt régen. Lakótelep épült a helyében.
Csak egy csillag ragyog fényesebben minden este a házak felett az égen...

 

Pendely: fehér lenvászon ing, amit a ruha alatt hordtak.
Pruszlik: mellény.
Napszentület: napnyugta.
 

folyt. köv.