Meddig élhetünk így....

Szokatlanul későn csiklandozta meg talpát, a reggeli napsugár. A madarak kórusa csodálatos koncertet rögtönöztek, mintha ünnepre készülnének. Maga is dúdolgatni kezdett. Nem értette, mi történik, mintha egy új élet kezdődne. Erőteljes kopogás zavarta meg a csendet. Rögtön megismerte szeretett unokája ütemes jelzését. Mielőtt megszólalt volna, a fiú már előtte termett.

- Szia, mamikám, lenne kedved lejönni velünk a reggeli misére? Utána a városba megyünk, ha gondolod, szívesen…

- Misére igen, de tovább egy tapodtat sem. Reggelinél várnak a barátaim, utána egy csomó telefont kell lebonyolítanom. Hol reggelizel? Van itt egy kis hazai, és Emmánk a mennyei süteménye. Főzök gyorsan hozzá egy jó teát. – szakította félbe a fiút.

- Ne fáradj drága jó tündérem, már túl vagyunk a reggelin. Sietnünk kell, kilencre várnak a szervizben, de lehet, hogy együtt ebédelünk, ha gyorsan megjárjuk. Mise előtt feljöjjünk érted? – kérdezte kedvesen.

- Nem, dehogy, majd a misén találkozunk. – hárított barátságosan.

Még csak az kellene, hogy együtt lássák őket. Így is hamar híre fut majd, hogy a fiú a házban töltötte az éjszakát. Nem köthetik mindenki orrára, de a homlokára sem írhatják rá, hogy a vendéglakosztályban. Tényleg, biztos, hogy ott? Tette fel a kérdést magának.

- Jaj, Istenem, mi lesz ebből?

Könnyű gyapjú kosztümöt öltött magára, a reggelek még hűvösek. Isten házába ünneplőben illik megjelenni. Sietett, hogy Malvinkáéknak segíteni tudjon, ha szükségét látja. Négyesben indultak el a nagy házból. Pista Hédi kocsiját tolta, neki Malvinka jutott. Vidáman társalogtak. A kápolnához vezető rövid kis úton pár lakóval találkoztak, akik szintén a szentmisére igyekeztek. Majdnem odaértek, amikor egy hármas csoportból valaki odakiáltott hozzá.

- Jó reggelt Iluska, nem a te unokád ott a főnökasszony kísérője? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában.

- De, biztosan, ha megismerted. Ugye milyen szép pár lenne belőlük, milyen kár, hogy csak barátok. – zárta le a párbeszédet.

A reggeli jókedvére ködfátylat terített a rosszindulat. Isten házába lépve, végtelen nyugalom árasztotta el testét, lelkét, mintha angyalszárnyak suhannának körülötte, és lágyan simogatnák. Balázs nagyon szép misét celebrált. Emese és Levente az első sorban hallgatták végig.

Hazafelé menet dicsérték Balázs atyát. Milyen jó lenne visszapörgetni az idő rozsdás, nyikorgó kerekét oda, amikor nem a média szabta meg az emberek gondolkodását. Amikor az emberek még egymással beszélgetve merítettek bölcsességet az ilyen szép példabeszédből.

Az étkezőben szépen meg volt terítve, mire odaértek. Hallgattak, valószínű mindenki az elhangzottakat ízlelgette, boncolgatta magában. Egyszer csak István megszólalt.

- Ma a múltból eltávozott ősök lelke ragyogott felettem, miközben az általuk ültetett fáról, a bölcsesség gyümölcsét szedegettem. Zamatát ízlelgetve megtaláltam benne a múlt és jelen hitét, reményét, és szeretetét.  Mindannyinknak jut belőle, aki elfogadja. Mert kedves barátaim, családban élni annyi, mint felelősséget vállalni a másikért. Segíteni egymást, jóban és rosszban osztozni, egyaránt. Nem könnyű dolog ez mostanság, mert a sunnyogó halálmanók mérgezik a fákat, és rágják a gyökereinket. Azon tűnődöm szüntelen, és hallgatom a csendet, hogy meghalljam, amikor üzennek fentről… Mit kell tennem, hogy véreimet megvédjem az elhatalmasodó kórtól, amiben szertefoszlik a szeretet, elporhad a hit, és cserepekre hullik a lélek, semmivé válnak az értékek. A harácsolók seregébe egyre többen jelentkeznek. Szentségtelen ördögi vigyorral köpik le a múltat,  a történelemhamisító bitangokat éljenezve. Lélekcserére kényszerítve-, keresztül-kasul hazudnak, törik meg a nemzet gerincét. Számukra nincs haza, csak megélhetés, kihalt belőlük a jóérzés. Bíztatják a gyengéket, elébük egyre hosszabb mézesmadzagot húznak.  Celláknak nemzenek utódot, löknek utcára nyitott tenyérrel kolduló gyereket, és gyereklányokat adnak el szajhának. Olyanok lettünk, mint akin átok ül. Nem vetünk keresztet a templom előtt, nem mondunk asztali áldást, hozzánk csak a gyászolók jajgatása jut el.  Meddig élhetünk még így? Ily mostohán a szent hazánkban? – kérdezte homályos szemmel, egy nagy sóhaj kíséretében az öreg.

Néma csend lett mindenki tudta a választ, de senki nem tudott megszólalni.

folyt. köv.

Előző részek >>>