Késői látogató

Az ebédnél Hédi és Malvinka felváltva ecsetelték az elmúlt napok sűrű programjait. Arról azért biztosították barátnőjüket, hogy nagyon hiányzott nekik.  István szótlanul falatozott mellettük. Nem bőbeszédű az öreg, de annál jobb megfigyelő, és a memóriája, mint egy jegyzetfüzet. Bármit vissza tud lapozni. Ritkán szólal meg, de akkor örök bölcsességek hagyják el a száját. Ilonka jókedvűen mosolygott, és mesélni kezdett a családi-, baráti hétvégéről. Persze azért arra figyelt, csak annyi információt áramoltatott, amennyit másokkal gond nélkül megoszthat. Miután a tányérok kiürültek, érdeklődött, kinek mi a kedvenc étele. A toppon a töltött káposzta szerepelt, második a borsos tokány, harmadikon mindegy, csak jól legyen elkészítve. Hm… ez nagyszerű. Fincsike, mindhármat tudja, elégedett volt a válasszal. 

Mire a sápadt hold a pislákoló csillagok között a helyét elfoglalta, a vidám kis csapat a francia kártya bűvöletében tündökölt. Felvették a pókerarcukat, és a kezükben kiterítet lapokba mélyedve elmerengtek a nagy döntés előtt. Takarodóig verték a blattot.

Másnap az esős, borongós idő rányomta bélyegét mindenki hangulatára. Délutánig egybefüggő esőfelhő takarta az eget, este kezdett szakadozni az égi dunyha, ami mögött egyre gyakrabban felbukkant Holdanyóka, és bevilágította ezüst lámpásával az otthont.

Egész nap nem találkoztak az igazgató nővel. Valószínű reggel Leventével ment el, mert a kocsija a parkolóban pihent. De, hol van ez a lány ennyi ideig? A hivatalos elintéznivalók is véget érnek délután. Nem értette, mi köze hozzá, és miért nem hagyják békén ezek a gondolatok, hiszen ez egyáltalán nem tartozik rá. Ámbár, idejekorán át kell gondolni mindennek a következményét. Az unokájának tetszik a lány, úgy vette észre ez kölcsönös, no de mindez hova vezet, és meddig mehetnek el, hogy senki és semmi ne sérüljön. A szerelem nem mérlegel. Kezébe vette a telefonját, hogy megnézze hátha hívták, csak nem hallotta. Akkor vette észre, nem is volt bekapcsolta. Üzembe helyezés után türelmetlenül várta az értesítést a nem fogadott hívásokról. Várakozása hiába valónak tűnt. Számba vette a másnapi terveit.  Emmát hívja, amint eljön a reggel, utána Leventét, majd az ügyvédet, megbeszélni a szerződés időpontját.

Fénycsóva pásztázta végig az udvart.  Gondolta a főnökasszony érkezett haza. Talán a lovagja, vagy csak egy barátja lehet. A kíváncsiság most nem hagyta magát legyőzni, az ablakhoz lépett. A kandeláber vakító fénye alatt felismerte Levente kocsiját. Ismerős hang jelezte az ajtók záródnak.  Lassan, vidáman csevegve, és gesztikulálva sétáltak az épület felé…

Pár perccel később, kopogtak. Unokája állt előtte, fülig érő szájjal, a szemében nagyapja egykori huncut mosolyával.

- Szia, Mamikám, beengeded a vándort? Annyi mindent kell mesélnem. Hol is kezdjem, hogy megértsd, milyen fontos dolgok történtek velem. Talán, akkor kezdem az elején. Mesi kocsiját szervizbe kell vinnünk, szakemberre bízni. Reggel bevittem a városba, ott elköszöntünk egymástól, mindenki ment a maga útján. Gyorsan elvégeztem a munkám, és két nap szabadságot kértem. Délután visszamentem érte, a megbeszélt helyen találkoztunk. Utána elmentünk a jegyirodába, és megvettük a színházbérleteket, mind az ötöt. Bocsáss meg, hogy nem szóltam ide, de tudtam, örülni fogsz neki. Megéheztünk, és megvacsoráztunk, úgy elszaladt az idő, észre sem vettük, hogy ránk esteledett.  Most értünk haza. Kapok egy szobát, ahol az éjszakát eltölthetem. Reggel visszük a kocsit. Ugye örülsz a bérletnek?

- Igen, nagyon, azaz, nem is tudom… Kié a másik négy? …és, mit szólnak a többiek, ha megtudják, mi lesz ebből, jaj, Istenem! Talán még sem kéne, nem gondolod? – válaszolta.

Közben ízlelgette a szavakat, mik unokája szájából hallott. Most értünk haza. Hova értek? Ki ért haza? Kinek van itt a haza? Nem értette, összezavarodott. A fiú észrevette rajta, és elpirult, majd vigasztalni kezdte.

- Ne izgulj Mami!  Nincs ebben semmi. Mindenkinek le volt jelentve a bérlet igénye, a többiek már meg is megkapták. Csak a családé késett, mivel nem volt biztos, hogy Balázs megkapja a plébániát, ezért húzódott az ügy. Közben megérkeztél Te is, én is szívesen csatlakoztam hozzátok, így lettünk öten. – mosolygott elégedetten az unoka.

- Most elköszönök, még egy forró teát elfogyasztunk Mesivel, utána megkeresem a vendégszobát, hosszú nap van mögöttünk…

- Menj csak. Anyádéknak telefonáltál, hol töltöd az éjszakát? – kérdezte ismét aggódva.

- Persze, ez természetes. Ne aggódj, érzem a hangodon, félsz, és féltesz. Nem kell, tudok magamra vigyázni drága, egyetlen Mamikám! Emlékszel, hányszor mondtad az utóbbi időben, mit nem adnál, hogy még egyszer boldognak láss?  Kezdheted a gyűjtést. Szia, Mami! – kacsintott boldogan.

Megcsókolta öreganyja ráncos kezét, aki ettől elérzékenyült. Amint becsukódott az ajtó, imára kulcsolta két kezét, és az Úrhoz vezető hídra lépett. 

- Uram, óvd meg Őt a csalódástól, és minden bajtól. Ha a terveddel nem ellentétes, tedd boldoggá, hogy az én szívem is megnyugodjon.

Sokáig nem tudott elaludni. Eszébe jutottak a régi szép emlékek. Az a nyári este, amikor Ámor nyila eltalálta, midőn a tücsök nádi hegedűjét pengette a közelükben.

Az élet filmje tovább pergett előtte. Mártélyon játszódott a következő felvonás. Az álmodó Tiszát éjszakánként a vízbe hajló fűzfák simogatták. Évtizedek múlva is a fülében hallja a fák susogását, a vízben ringó csónakok összekoccanásának zaját. A képzelet szárnyán száguldott velük a remény, tartalmas, szép jövőt ígérve. Százszor, ezerszer köszönte meg a sorsnak, hogy nem hagyta cserbe, és az ígéretét beteljesítette. Igaz nehéz versenypályát sorsolt ki számukra, lefutni a távot. Nem volt könnyű a verseny, hiába ugrották át sikeresen az egyik akadályt, mindig elébük tették a következőt, miközben a táv fogyott. Végig együtt maradtak, ha az egyikük elesett, a másik felemelte, és tovább mentek. Kettőjüknek még a legnagyobb szikla megmászása sem volt akadály, az összekötött kötél biztosította a csúcsra jutást. A legnagyobb és legszebb ajándékot az egymásért érzett felelősséget, gondoskodást, és a szeretetet mindvégig birtokolhatták, amíg az egyiküket vissza nem hívták az örök otthonukba. Azóta lelassult a tempó, a kereszt is nehezebb lett. Tarisznyájában már nem az érmék, hanem az emlékek gyűlnek. Egy kődarab a tengerpartról, egy marék föld Bácskából, és az elhangzott vallomásokat a sorfordító állomásokról. Öröm és könny, harmónia, és diszharmónia, mindkettőből jutott a végállomás előtt. De, mivel az alázat, és megbocsátás mellett a cselekvő szeretet csónakjában eveztek az élet tengerén, a sodró viharban mindig találtak menedéket. A film itt elszakadt, egy jó tündér álomport szórt a pillájára.

folyt. köv.