A fogadtatás

Észre sem vette, az idő múlását, az órán ismét körbejárt a kismutató. Középkorú hölgy kíséretében megjelent Lilike, a gondozónő. Bemutatta a diétás nővért. Kitöltöttek egy ívet, kicsit beszélgettek és közösen megegyeztek az étrendben, napi ötszöri étkezéssel. Szerencsére semmilyen megszorításra nem volt szükség. Három menüből lehetett választani, egy hétre előre bejelölve. Amennyiben mégis úgy döntene, hogy változtatni szeretne, három nappal korábban jelezheti. Jó étvágyat kívántak a közelgő ebédhez, és elköszöntek. Nem volt hozzászokva, hogy kiszolgálják. Mióta nyugdíjasokként ketten maradtak a papával, minden nap pontban tizenkettőkor terítve volt az asztal. Szeretett főzni. Kicsit összeszorult a gyomra, vajon milyen lesz más főztje? A noteszába új bejegyzés került. Fűszerek, rajzolta gyöngybetűkkel a lapra.

   Ledőlt az agyra. Elég magas, kemény, széles, és kényelmes, állapította meg örömmel. Gerincproblémáira pont megfelelő. Lábánál őzbarna, kockás, takaró, finom kelme. Gondolatai ismét a múltba kalandozott, ahol nem sokat időzhetett, a telefonja megcsörrent. Kotorászni kezdett a táskájában. Biztos a barátnője hívja, kíváncsi, milyennek találja az új helyet. Jobban szemügyre véve a hívót, meglepődött, megint az unokája keresi. Szóhoz sem jutott, a fülében kétségbeesett hangot hallott, amitől megijedt.

- Mama, jól vagy? Nem sírsz? Mit csinálsz? Ne menjek érted? – záporoztak a kétségbeesett kérdések.

   Nem győzte vigasztalni a felnőtt fiatalembert. Váltottak pár mondatot, megpróbált viccelődni, de a fiú nem volt rá vevő. Közben kopogtak az ajtón, vége szakadt a beszélgetésnek, megérkezett az ebéd, udvariasan elköszöntek egymástól. A tálcán aranysárga húsleves gőzölgött, leheletfinom cérnametélttel, kistányéron egy szelet marhahús, és leveszöldség. A másikon csirkemájas rizibizi, mellette porcelán csészében meggykompót. Ránézésre gusztusos, és bizony emberes adag. Hozzákezdett kanalazni a gyöngyöző levest. Minden elfogyott, még morzsát sem hagyott a tányérokon. Miután elvitték a mosatlant, lepihent. Kezébe vette barátnője novellás kötetét. Pár oldal után elnyomta az álom.

  Egy játszótéri padon találta magát, a homokozóban gyerekek hancúroznak. Levente szőke hajába belecsimpaszkodott a nyári szellő, göndör fürtjeit játékosan tekergette. A kisfiú ebédet főzött, homokfigurákban terített. Halacskában a mami kapta a legjobb falatokat. Nem sokkal később kis locsolója segítségével homokvárat csurgatottak, olyan nagyot, ahol az egész család helyet kapott. A gyerek arról ábrándozott, hogy mindenki egy fedél alatt élhet. Elképesztő szoros kötelék fűzte őket egymáshoz. Mögöttük az úton lakodalmas konvoj haladt, végig tülkölve az utcát. A kisherceg odafutott hozzá, és megkérdezte, mi ez a sok dudáló autó, és hová mennek.

-  Valahol esküvő van, ilyenkor ez így szokás. – válaszolta.

-  Én Téged veszlek el mamikám, és kamionnal megyek érted! – ugrott az ölébe a kicsi.

  Evvel a kockával az álomnak vége szakadt. Ránézett az órára. Kipattant az ágyból, és készülődni kezdett. Frizurájával nem volt gond. Egyszerű kontyát könnyen befésülte. Puccba vágta magát, minden pillanatban jöhetnek érte. Tetőtől talpig végigmérte magát. Megállapította, semmi máz, sem álarc, készen áll, csak magát adja. Nem kellett sokáig várnia, megérkezett az igazgatónő. Acélszürke kosztümben, eperszínű blúzában még csinosabbnak tűnt, mint reggel. Leheletfinom sminkje kiemelte tekintélyét. Kedves volt és vidám. Együtt mentek le az alagsori terembe. Az asztaloknál cseverésző vidám társaságban mulatták az időt. Minden szem az ajtóra szegeződött, amikor beléptek. Néhányan kezükkel feléjük intve, köszöntötték őket. Lehettek úgy húszan. A sarokban egy pianínó előtt, a reggeli öregúr ült, aki a bőröndjét cipelte. Ünneplőben tündökölve, szépen felöltözve vártak az eseményre. Meghatódott. Tiszteletére öltötték magukra a legszebb ruhájukat a lakótársak. A terem közepébe érve megálltak. Pont ott, ahol a kövezeten találkoztak a kör alakú minták, óriási virágot alkotva.

- Egy kis figyelmet kérek kedveseim! Bemutatom új társunkat, Szélpál Andrásné Ilikét, aki az Alföldről érkezett hozzánk. Többet, tőle tudhatunk meg, ha majd jónak látja. Fogadjuk Őt szeretettel, és segítsük mielőbbi beilleszkedését. – szólt Emese az egybegyűltekhez.

- Éljen!

- Isten hozott!

  Kiáltották feléje többen, s felállva, tapssal köszöntötték. Jól esett a meleg fogadtatás. Az intézet vezető minden asztalnál megállt egy kézfogásra, egy Isten hozott! - ra. Ilonkának régi szokása, az arcolvasás, a legpontosabb diagnosztika, ami megmutatja, az ember harmóniában, vagy diszharmóniában él-e önmagával. A ráncok nem hazudnak. Örömmel tapasztalta, hogy legtöbbjüknél a nevető ráncok mélyültek el. Mindössze pár embernél fedezett fel lefelé futó mély ráncokat, a száj alá húzódva. A kissé legörbülő, zárt ajkak megszomorodottságot kölcsönöztek az arcnak. Az ember sorsa és akarata az arcára van írva. Erről jutott eszébe a lélekbúvár barátnője, aki igazi kisregényt írhatna a lakók életéről. Mi lenne, ha rábeszélné, költözzön be, hiszen olyan magányos. Vannak ugyan gyermekei, de az egyik több ezer kilométerre él, a másik kettő alig pár utcányira, mégsem érnek rá vele foglalkozni. Pedig, még nem is tette őket próbára az élet. Pár éve az orvosok ínhüvelygyulladást diagnosztizáltak nála, sínbe tették a kezét. A szomszédasszonya nyitotta rá naponta az ajtót, és a barátai látogatták. A gyerekei gyakran hívták, általában késő este, amikor felsorolták a másnapi halaszthatatlan teendőiket azon sajnálkozva, hogy olyan időket élnek, amiben meghalni sincs idejük. Tinédzser unokáinak a hangját sem hallotta a betegsége alatt. Gyermekei az utolsó mondatukkal nyugtatgatták:

- Anya, vigyázz magadra, és gyógyulj meg gyorsan, szeretünk!

A Sorsrokka szőtte tovább az élet fonalát, sebesen pörögtek a gondolatorsók. 

  Mi lenne, ha saját maga írná meg a forgatókönyvet élete utolsó felvonásáról? Az ugyan rejtély számára, melyik kategóriába lesz sorolható, dráma, netán vígjáték lesz a végjáték?

Kisfilmek peregtek előtte, miközben a sorok között lépdelve ismerkedett…

  Többen felajánlották, foglaljon helyet közöttük, de tovább kellett menniük. Az utolsó asztalhoz közelítettek, ahol ketten kerekes székben ültek, az asztalon viszont három terítéket látott, és egy üres helyet.  Bemutatkozott, különös vonzalmat érzett a két asszony iránt. Malvinka és Hédi, csillogó szemekkel, kristálytiszta tekintettel mosolygott vissza. Sokáig fogták a feléjük nyújtott kezét, miközben mélyen a szemébe néztek. A létrejövő energiacserében, a szívében szunnyadó szeretet szikrája azonnal lángra lobbant. Mintha nem is földi lény lenne az előtte ülő két teremtmény, olyan angyali arcuk volt…

  A pianínó előtt ülő öregúr volt az utolsó, akivel pár szót váltott.  Visszafelé megállt Malvinkáék előtt, és megkérdezte.

-  Lenne nekem itt egy hely közöttetek? Szívesen tölteném veletek az időt. – szólt az asszonyokhoz.

- Természetesen, és köszönjük, hogy megtisztelsz a társaságoddal. – hálálkodott Malvinka.

  Emese is leült pár percre hozzájuk, de vacsorára nem maradt ott. Pár perc múlva felcsendült a pianínón az Indián nyár. Úgy beszélgettek, mintha öröktől fogva ismerték volna egymást. Zavarban volt, nem értette mi történik ezen a helyen vele. Semmi jelét nem érzékeli, hogy idegen helyen lenne, és ismeretlenek között tölti az estét. A tálalásra István, az alkalmi zongorista is elfoglalta állandó helyét az asztalnál. Töltött karaj, krumpli saláta volt az ünnepi menü, amihez egy pohár, pezsgő is dukált. Az asztaltársaság örömmel fogadta Ilikét, aki úgy érezte megérkezett a végállomásra. Szőtték, fonták a beszélgetés fonalát, vidám társaságot alkottak. Amikor leszedték az asztalokat, előkerültek a kártyák, dominók, és társasjátékok. Méhkassá vált a csendes terem. Itt, ott hangos kacagás hallatszott. Olyan volt az egész, mint egy klubdélután. Nem sokkal később, Emese körömcipőjének kopogása zavarta meg az idillt, egyenesen feléjük tartott, arcán valami titokzatos félelem ült.

- Ilike, kérem, jöjjön velem, legyen szíves, az unokája keresi, ebben a késői órában.

A fiatalnő hangjában nem volt harag, szemrehányás, csak az aggodalom érződött.

  Udvariasan elköszönt a többiektől, kezét széttárta, és elindult az igazgatónő mögött. Lakrészéhez érve az ajtóban állt a fiú, kezében nagy pakkal.

- Mama elhoztam a lejátszót, meg a kedvenc lemezeidet, tudom, mennyire szereted, meg hoztam pár filmet, a laptopodon megtudod, nézni. Mit ettél, mit csináltál? De, hiszen Te nem is vagy szomorú, nevet a szemed. Jól vagy? – kérdezte aggódva.

  Leültette unokáját, és elmesélte milyen szép élményben volt része, és biztosította, igen, tényleg jól érzi magát, sőt van két új barátnője, mindketten kerekes székesek. A hétvégén majd többet mesél róluk. A fiú láthatóan megkönnyebbült, de a szemében továbbra is ott bujkált az aggodalom. Nagyanyja szépen kérte, induljon, pihennie kell, korán kel, várja a munka. Épphogy kiléptek az ajtón, összetalálkoztak az igazgatónővel, aki rögvest felkérte a késői látogatót, menjen vele egy rövid beszélgetésre. Véget ért a villámlátogatás, elköszöntek egymástól. - Amint becsukódott mögötte az ajtó, Ilonka egyre izgatottabbá vált, mit akarhat az igazgatónő, mi lehet annyira fontos, hogy képes volt az unokára várni. Ablakában állva, több mint egy óra múlva pillantotta meg a fiút az úton.

folyt. köv.