Félünk szeretni...

Félünk szeretni, de szeretve akarunk lenni.

Félünk az egyenes választól, de szeretünk kérdéseket feltenni.

Félünk az őszinteségtől, de mindig elvárjuk, hogy mások azok legyenek hozzánk.

Félünk megtenni az első lépést, de várjuk, hogy mások megtegyék azt felénk.

Félünk a nyitottságtól, de minket nem gátol meg semmi abban, hogy másokat megbántsunk.

Félünk bízni, de megsértődünk, ha más nem hisz nekünk.

Félünk feleslegesnek lenni, de elhanyagoljuk a szeretteinket.

Félünk döntést hozni, ezért mindent a sorsra hagyunk.

Félünk a felelősségtől, ezért másokat vádolunk a mi hibáinkért.

Félünk nyilvánosság véleményétől, de másokat könnyen elítélünk.

Az mondjuk „nem szeretsz”, csak azért, hogy valaki bebizonyítsa az ellenkezőjét.

Azt mondjuk „fázom”, amikor azt szeretnénk, hogy valaki megöleljen.

Azt mondjuk „én is téged” amikor szeretetről van szó, úgy, mint ha csak másik ember érzéseire válaszolnánk, de nem vállalnánk a sajátjainkat.

Azt mondjunk „nekem mindegy”, amikor valami megérintett minket, és fáj.

Azt mondjuk „maradjunk barátok”, de nem áll szándékunkban barátkozni.

Azt mondjuk „anyu, apu, ne avatkozzatok bele az életembe!”, de minden problémánkat rájuk zúdítjuk.

Azt mondjuk „már semmit nem akarok tőled”, amikor azt akarjuk megkapni, ami számunkra fontos.

Azt mondjuk „régen nem ilyen voltál”, miközben mi is mások voltunk.

Azt mondjuk „nem akarok élni”, amikor szeretnénk, hogy valaki felvidítson.

Azt mondjuk „ez nem a legfontosabb”, amikor saját magunkat meg akarjuk győzni, hogy bele kell törődnünk valamibe.

Azt mondjuk „megcsinálom”, amikor segítségre van szükségünk.

Azt mondjuk „jó nekem nélküled”, miközben erőlködve keresünk valakit, aki kitölti az űrt az életünkben.

Azt mondjuk „hiszek neked”, amikor a bizalom hiánya kínoz minket.

Azt mondjuk „direkt csinálod ezt!”, miközben mi is ugyanezt csináljuk.

Azt mondjuk „már elfelejtettelek”, amikor megállás nélkül gondolunk rá.

Azt mondjuk „akkor vége”, mikor azt akarjuk, tovább folytatódjon, de a mi elvárásaink szerint.

Azt mondjuk „nem vettem fel a telefont, mert elfoglalt voltam”, miközben csak féltünk beszélni.

Azt mondjuk „mindig”, „soha”, -közben nem vagyunk tudatában annak, hogy ezek a szavak mit is jelentenek-, ha azt akarjuk, hogy szavainknak meggyőzőek legyenek, és nem vagyunk képesek ezt tettekkel bebizonyítani.

Annyi mindent mondunk, de mikor szükség lenne egy nyílt tekintetre és fontos szóra – összeszorítjuk a szánkat, lenyeljük a szavakat és elnémulunk.

Utána újra folytatjuk ezeket az üres szólamokat. Később „gondolatban”, összerakunk egy kiváló monológot a fejünkben az összes jelentős szóval, tekintettel, mint a filmeken, és a következőkben magunknak adjuk meg a választ a megfelelő mondatokkal… Egy kiváló színház egy magányos színésszel.

/Tatyana Varukha/