18. rész

Mozgásszervi rehabilitáció, lélek mankóval

Izgatottan vártam a felvétel napját. Első vizsgalatom alkalmából megállapítottam, szép környezet, az intézetben csend, rend és tisztaság. A betegszállító pontosan érkezett, a megadott időre a csomagom a háromágyas szobában várt kipakolásra. Egy beteg volt a szobában, éppen ápolási terv és felvételi adminisztratráció zajlott. Nem sokkal később megtörtént a bemutatkozás. Kedves, szimpatikus szobatársammal gyorsan megtaláltuk a közös témát. A bejárati ajtónk fölötti kereszt örömét. Kiderült a gyóntatópapomat személyesen ismeri, volt Fűzfőn is misén Veszprémből. A tévén is gyorsan megegyeztünk. Hosszú évek óta nem néztem tévét, ma már van pár hétvégi adás a Dunán, ami leköti a figyelmemet.

Más az én világom. A könyv és a zene. Ezek adnak értelmet a mindennapokban. Mindkettőben megtalálom a magam kis örömeit. Sokat gondolkodom az emberi sorsokon, kapcsolatokon. Környezetemben szinte majdnem mindenki egyedül el, pár házaspár kivétellével, -társtalanúl-. Amikor letesszük ajtón belül az utolsó csomagunkat, tudjuk a végállomásra érkeztünk, ez önként vállalt szándék, a lélek akarata. Látom, tapasztalon, a fejlettebb lélek felkészülten érkezett, küldetését teljesíti. A körülmények adottak, hogy mindenki a számára legjobbat hozza ki belőle. Hatodik könyvemben részletesebben írtam erről. Aki ismeri-, és betartja a kapcsolattartás kőben vésett szabályait, nyugalma mellett, lelki békére lel. Magunknak és egymásnak állított korlátokat mindenkor figyelembe kell venni. Az „eddig és ne tovább” felszólítást meg kell fogadni és tiszteletben tartani. Aki egyszer távolságtartást kér tőlünk, soha többet ne közelítsük, hiszen az ő nyugalma ezt kívánja. Engedjük közelebb magunkhoz azokat, akik felénk indulnak, és segítsük azok távozását, akik távolodni akarnak. Ennyi kell csupán, hogy ne zavarjuk mások nyugalmát és a sajátunkat is megtaláljuk. Minden közösségben kialakulnak jó szomszédi viszonyok, az egymásrautaltság összehoz embereket. Csak azok a kis csoportok maradnak életben, ahol nem foglalkoznak mások életével, szokásaival, nem ítélkeznek, és elfogadók és befogadók. Szeret engem Isten! Kislakásom középen van. Jobbra tőlem hosszú évek-, már évtizeden túli szomszédaim élnek. Ők párban érkeztek, de megárvultan egyedül maradtak. Mint egy nagy család, összekovácsolódtak, nem egymás életében, hanem egymás mellett élnek. Nagyon hamar befogadtak. Nincs sütés, nagyobb főzés, hogy ne jutna kóstoló mindenkinek. Öten voltunk, sajnos egy közülünk előre ment, tegnap volt 3 hónapja. Nagyon hiányzik. Együtt Szilvesztereztünk, a húsvétot együtt köszöntöttük kiadós ünnepi reggelivel, én leszek a soros a pünkösdi vendéglátással. Marika egykori otthonába egy házaspár érkezett. Meg volt a bemutatkozó ismerkedési vendégség. Úgy érezzük kis közösségünk, amennyiben ők is szeretnék, bővíthetjük.

Vallom, minden „zárt” intézményben, -otthonok, kollégiumok, táborok, lágerek, börtönök lakói- csoportkarmájukat teljesítik. Megfigyelésem szerint, spirituális érzékenységem által, lélekantennáimmal felismerem a jeleket. Vannak, akik vonzanak, taszítanak, illetve semlegesek. Személyválogatás nélkül elfogadok mindenkit, hiszen nem csak ebben az életben van közös sorsunk, sorsunk.

Saját sorsom lélekkolostorában jelentős szerepet kap a szinkronicitás.  Közös felelősségvállalás, ez nem büntetés,