.

A lakodalom óta keveset aludt, amint ágyba került azonnal elindult sorsának mozijában a legújabb film vetítése. Próbálta tompítani a képet, de bumerángként hatott egyre kontúrosabbak lettek a kockák. Elkerülhetetlen volt találkozása az első szerelmével, minden szempontból a legelsővel, aki keresztapja volt az arának. Az asszony sem kereshetett kifogást távolmaradására, hiszen az örömanya gyermekkori barátnője. Nem éltek egymás életében, de minden jeles eseményt megosztottak egymással, megosztották örömüket, bánatukat egyaránt. Hetekkel előtte próbált felkészülni, hogy érzései rejtve maradjanak a vendéglátójuk, és vendégsereg előtt. Elérkezett a nagy nap. A templomban háttal állt a régi kedves, tartása most is kifogástalan, nem roppantotta meg gerincét az idő. Az esti mulatságra mindenki népes családjával érkezett. Név-kártya szerinti ülésrendben foglaltak helyet. Alig pár méterre, éppen szemben ült vele az egykori ifjú, ezüstkora ellenére ma is szépnek látta, a legszebbnek. Szeme, arcéle orra semmit nem változott, talán a szemöldöke tűnt sűrűbbnek és a haja ritkult meg, de neki így volt tökéletes. Valami furcsa késztetést érzett arra, hogy mozdulataival leplezze, mennyire vágyik egy érintésre, s elrejtse kibuggyanni készülő könnycseppjeit. Jókedv és vidámság álarca mögé bújva szerencsétlenkedett, miközben hallotta lelkének széthulló cserepeinek zaját. Hányszor gondolt a nagy találkozásra, álmodott régi utcát, ahol hiba bóklászott, a régi házat már nem találta meg…
A zenekar repertoárja igényes összeállítással vívta ki a vendégsokaság dicséretét. Várt egy nótára, remélve talán most meghallja, és megjegyzi örökre. Nem volt benne a műsorban, úgy látszik az egyszeri és megismételhetetlen volt ott a vonaton, ahol neki énekelte… „Minden imámba belé szövöm a nevedet…” Ennyi maradt meg emlékezetében. Évtizedek óta keresi, de nem lel rá sehol. Talán igaz sem volt, csak a képzelete szülte ezt egy mondatos szöveget? Tette fel a kérdést oly sokszor magának.
Máshogy képzelte el a nagy találkozást. Lába elé terítené az éj csillagjaiból szőtt gyönyörű lapisz kék bársonyát, megterített asztalon, kedvenc ételével várva kedvesét. Megmutatta volna arany karkötőjét, melyben az a cizellált gyűrű is benne van, amit tőle kapott egykor és belsejében vésve volt egy titok. Alig talált ékszerészt, aki valóban a "hozott" arany feldolgozását vállalta, és készített belőle háromszínű arany karkötőt. Dupla "zárral" kérte, a benne lévő kincsét féltve.
Befelé hulló könnyek és zárt ajak néhány szemkontaktus jutott csak neki.
Visszanézve többször a lakodalmi videót, nem ismert magára, erőltetett mosoly, már-már hebrencsnek tűnő félresikerült mozdulatok, fura testbeszéd. Nem! Ez nem Ő! Ez egy rosszul sikerült védekező szerep az érzelmek leplezésére. Azonban a videón döbbenten fedezett fel egy kockát, a gondosan elkészített ajándékát, férfi csuklóra méretezett ásványkarkötőt, organza zacskóba rejtve, egy pillanatra a kezében tartja, nem érdekelte ki mit lát meg benne, vagy belőle. Igen a kezében tartja annak ellenére, hogy átadni nem volt alkalma.
A nagy szerelmek soha nem érnek véget, főleg, ha egyszer megígérték egymásnak a "holtomiglan-holtodiglan"-t !