Dér András négy részes dokumentumfilmet rendezett Antall József miniszterelnök életéről. Az első két rész elkészült, és tegnap megnéztük az Uránia moziban. Szívből ajánlom mindenkinek, aki odafigyel politikusaink tevékenységére, mert Antall József erős egyénisége és példaértékű élete, elgondolkodtató és - hibáival együtt - sok tekintetben lenyűgöző. Én önkéntelenül összehasonlítottam az ő fiatal személyiségét a mai, ordibáló, sípoló, csápoló, közönséges, durva szavakat és gesztusokat használó bértüntetőkkel, és rettentő honvágyam támadt abba a világba, amikor még hozzá hasonlítottak az értelmiségi fiatalok! Köszönet Dér Andrásnak ezért a filmért!

2000-ben, halálának hetedik évfordulóján, Eszmények és remények c. írásomban, én is megkíséreltem megmenteni a gyengülő emlékezet és a kérlelhetetlen idő rombolása elől, hogy élete mit jelentett az én nemzedékemnek, és személy szerint nekem.

Ezt szeretném két részletben megosztani a kedves olvasóval.

Eszmények és remények - II. rész

Eszembe jut az is, hogy 1998 januárjának egy havas vasárnap estéjén kis falum templomában ültem néhányad magammal, lehettünk tán hatvanan, hetvenen. A református lelkész invitálta a falubélieket havonta egyszer egy beszélgetésre, közös gondolkodásra, melyre a politikai élet akkori szereplői közül hívott előadó vendégeket.

Ezen az említett vasárnapi estén még a barátaimat, sőt, felnőtt gyermekemet és barátait is hívtam, hogy jöjjenek el e rendhagyó templomi találkozásra, mert éppen választás előtt állt az ország.

Nem felejtem el, ahogy az aznapi meghívott, a lelkész úr néhány kedves, köszöntő és bemutató szava után, beszélni kezdett. Nem szándékom elismételni akkori szavait, csak azt a szubjektív érzést szeretném elmondani, amit átéltem ott. Néztem a tiszta arcú, értelmes tekintetű fiatalembert, aki a múltunkról és a jövőnkről mondta el gondolatait.

A szavaiban hit volt, meggyőző erő és egyfajta szépség, mely ismerős volt, régóta hiányoltam már, és csak hosszú percek után sikerült fölidéznem hol és kitől hallottam hasonlót. Úgy láttam, hogy teljes felelősségtudattal, elhivatottsággal töpreng hazánk jövőjének lehetőségein, melyek egyben saját életének lehetőségei is – hiszen még annyira fiatal. Érezhető volt, hogy százszor, ezerszer végiggondolt dolgokról beszél, s hogy az ország sorsának bármely kérdéséről essék is szó, nem kerülte el semmi a figyelmét.

Akart, készült, fáradt és dolgozott e mérhetetlen ismerethalmaz megszerzéséért, nem ködösített, nem igyekezett mindenről kimutatni, hogy könnyen megoldható probléma, amit ők majd – ha hatalomra kerülnek – egykettőre megoldanak. Nem vesztegette az időnket (a sajátját és a miénket) arra, hogy az ország akkori irányítóit csepülje, rágalmazza, a hibáikat részletezze, fölnagyítsa, és sarat dobáljon rájuk. A lényeggel foglalkozott: azzal, amit hite és tudása szerint tenni kell vagy lehet, hogy a jelenleginél jobb helyzetbe kerülhessen ez a kis ország, ami a hazánk.

Tudta, mit jelent az a szó, hogy haza. És azt is tudta, hogy e pillanatban a haza félelmetes érdekek között hányódó kis lélekvesztő, amelynek kormányzásához nem elég tudás, erő és akarat, hanem szükséges minden szolgálat két alapköve is: alázat és emelkedettség.

Mire megértettem, hogy aki itt beszél, mindezt végiggondolta, addigra azt is tudtam már, mi volt beszédének az a szépsége, amire oly régóta vágytam. Az, hogy az állami vezetők nagy részétől sok éven át megszokott vállveregetően atyáskodó, pongyola, magyartalan, parlagi, bratyizó, nyegle stílus helyett, végre értelmesen megfogalmazott mondatokban, értelmesnek tartott emberekhez szóltak.A mondatoknak az eleje, vége, és az érthetőséghez szükséges valamennyi kelléke a helyén volt. Boldoggá tett, hogy egy egészen fiatalember, ily nehéz terhekről és problémákról, amelyek mindannyiunkat egyaránt érintenek, hibátlan, szép magyar nyelven beszélt, boldoggá tett, hiszen “nyelvében él a nemzet”!

Az eszmélő polgárok akaratának eredményeként, 1998 óta az a fiatalember Magyarország miniszterelnöke, aki a havas januári estén a falusi templom csendjében egy nehéz munkával teli, hosszú út után ugyan, de reálisan megszerezhető, szebb jövőt álmodott nekünk.Ma, szép magyar beszédét sokan éppúgy nem értik, mint Antall Józsefét, s már róla is kimondták, hogy önkényes, nagyképű és gőgös…. Félek, nem él már eléggé sem lelkében, sem nyelvében e nemzet.

Nehéz visszatartani a könnyeimet, mert olyan reménytelennek látszik, hogy egyszer végre majd mindnyájan fölismerjük a helyes utat, és egyetértésben járunk azon. Nem gáncsoskodunk, nem mocskolódunk, a hatalomvágy nem tép minket örökké szerteszét, hanem tesszük mindannyian egy közösen elhatározott célért, tudásunk szerint a legjobbakat.

Két és fél év telt el, azóta a templomi este óta, és most itt álldogálok ennél a sírnál, Antall József miniszterelnök sírjánál, aki minden képzeletet meghaladó áldozatossággal próbálta valóra váltani az általa legfontosabbnak vélt értékeket. Nem hiszem, hogy lehet kormány és kormányfő, aki tévedhetetlen. Csak olyan, aki törekszik a tökéletesség felé. Nehéz és hálátlan feladat ez, még a mi hazánk lehetőségeinél sokkal jobb feltételek között is. Az ember, akinek a sírjánál állok, beleölte minden tudását és erejét, hogy ezt a kis országot a vízválasztón átsegítse. Sikerült neki, de belehalt. A halállal való viaskodása közben, még beszennyezte útját a felületes kishitűek, a kielégületlen érdek-emberek szájából dőlő mocsok. Ő felülemelkedett, de számára elégtétel nincs, és már nem is lehet. Megrendítő volt a koporsóját kísérő tömeg, és az is, hogy a jeges-szelű decemberi éjszakában hajnalig álltak sorban azok, akik egyszer, vagy még egyszer, szólni vagy fejet hajtani akartak. Azt mondják, negyed millióan voltak. Nem lehet elégtétel, mert ahhoz az emberhez, aki a legutolsó gondolatával is még szolgálni akart, a tizenöt millióból, csak negyed millióan mentek el. S végképp nem lehet elégtétel azért, mert a sok, általa értelmesnek gondolt magyar, hat hónappal a halála után, képes volt újra azokat választani, akikről ő hitte, hogy megbánva korábbi bűneiket legalább visszavonulnak a közélettől, ezért nemesen és nagylelkűen megengedte, hogy szabadon tovább éljenek…

Minden értelmes próbálkozása, minden emberfeletti erőfeszítése ellenére, az évtizedeken át butítottak, a gondolkodástól eltiltottak és elszoktatottak, a viszonylagos anyagi biztonság árát föl nem fogók, a következő választáson visszaszavazták az ország élére a korábbiakat. Azokat, akiknek eszük ágában sem volt legalább visszavonulni, s akik országrontó tevékenységének romjai alól Antall József miniszterelnök kiszabadított bennünket, de – mint ostrom után – hátra volt még az újjáépítés. S a szocializmus negyven esztendeje alatt eltunyult magyar már képtelen volt olyan önzetlen öntudattal és hazaszeretettel vállalni ezt, mint a világháború után. Könnyen, készen, áldozatok nélkül és olcsón akart hozzájutni ahhoz, amihez csak ész, erő, kitartás, munka és igazságtétel árán lehet. Mire magához tért “a nép”, addigra a feje fölött kiárusították még a stratégiai nemzetgazdasági ágazatokat is, s ez már feltűnt a demokráciát lassan, de csak-csak megtanulóknak.

Antall József sírjánál, bágyasztó tavaszi hőségben emlékezem a havas, januári templomi estre, s mindarra, ami azóta történt. Egyetlen szál fehér rózsámat leteszem hervadó sorstársai közé, fölnézek az égre, s az ovális kék folt láttán ocsúdok csak, hogy a szerény sírhalmot körülölelő szobor-csoport négy égtáj felé induló alakjai, Melocco Miklós fátyol- és emlékomlású, bársonyfényű, vajszínű látomásai, a hatalom sikeres és sikertelen, az ideológia önkényes és szelíd szimbólumai, talán már nem csak egy nagyszerű ember síremlékét jelentik… Hiszen ha a halála után hat évvel, voltak, akik áldoztak arra, hogy emlékművet állítsanak a csodálnivaló szolgálattevőnek, akkor ez azt is jelentheti, hogy a magyarság ismét fölismeri valódi érdekeinek képviselőit és kinyilvánítja megbecsülését e képviselők iránt!

Lehetséges volna, hogy e síremlék azt jelzi, elindultunk végre egy szellemiség mentén, amely méltó módon őrzi értékeit?! Szép volna, mint a nem szűnő reménykedés, mint a beteljesülő jóslat, hiszen itt, Antall József sírjánál az emlékezésnek ez a lankasztóan meleg napja, éppen a kétezredik esztendő húsvét hétfője...

Részlet a "Mint préselt virágok..." c. könyvemből.