KIS CSALÁDI TÖRTÉNELEM ( 7.befejező rész) Édesanyám visszaemlékezései

Az előbbiekben említettem , hogy Tóth Vilmossal, aki később a férjem lett, már gyermekkorunktól fogva jól ismertük egymást. Együtt jártunk iskolába is, csak ő egy évvel följebb. Egyszer, mikor már kimaradtam az iskolából, hallottam, hogy a hátam megett arról beszéltek az utcán a barátaival, hogy este eljönnek hozzánk. Jöttek is nagy nótaszóval, de mikor édesapám kiment, elszaladtak.
Aztán 1915-ben, még tizenhét esztendős se volt, bevonultatták katonának. Érsekújváron kapott kiképzést, majd a román frontra került. Itt egy királyi szemle alkalmával kezet fogott vele IV. Károly király, amire élete végéig büszke volt.Később Ukrajnába került, ahol rendfenntartó alakulatban teljesített szolgálatot. Haza 1918. novemberében jött. Olyan sovány volt, hogy alig lehetett ráismerni. Elmondta, hogy vérhas járvány tört ki köztük, s többedmagával úgy menekültek meg a biztos haláltól, hogy felfedeztek egy konyakospalackokat tartalmazó vagont, azt itták és úgy gyógyultak meg.
Pár esztendeig csak udvarolgatott, aztán huszonkettőben megkérte a kezem. Helyesebben a keresztapja, Máthé József volt a lánykérő, aki nem kerített valami nagy feneket a dolognak. Azt mondta: „Úgy is tudják, miért vagyunk itt, a többi a fiatalok dolga, ők már megbeszélték.”
Az esküvőt 1922. november 4-én tartottuk. Nem csináltunk nagy lakodalmat, csak a szűkebb rokonság volt ott. Mindjárt az anyósomékhoz (napamékhoz) kerültem, mert nálunk ez volt a szokás. (Valahogyan az asszonyok azon a vidéken mind a fiukkal akartak lenni.) Tizenegy évet töltöttem ott, a fiatalságom legszebb esztendei mentek rá.
Huszonnégyben az uram öccse, Jóska is megnősült (bátyja, Ferenc ott veszett a háborúban), és így már három család lakott egy fedél alatt a két szoba konyhás házban. Mit mondjak, többet voltunk haragban, mint békességben. Közben születtek a gyerekek: 23-ban Ferikém, 25-ben Vilikém. Egyszer valamin összekülönböztünk az urammal, és olyat tett, amit máskor nem szokott: megütött. Ez nekem olyan rosszul esett, hogy otthagytam, visszamentem édesszülémékhez. Ferikét magammal vittem, Vilike azonban ottmaradt. (Az anyósom nem engedte, hogy mindkét gyereket elvigyem.) Egyszer megyek az utcán a kisfiammal, hát összetalálkozok a férjemmel és a kis Vilikével. A gyerekek nagy örömmel futottak egymáshoz: –Fejike! – Vilike! – ölelkeztek össze és simogatták egymás arcát. Láttam, hogy milyen boldogok, mennyire hiányoznak egymásnak, ezért akkor elhatároztam, hogy akármint lesz is, soha többé nem megyek külön.
A földek ekkor még a szülők nevén és használatában voltak. Egyszer kint dolgoztunk az apósomék dohányföldjén, s az anyósom hozta az ebédet. – Egyetek! – mondta. – Van a gazdának elég!
Ezen Jóska, az uram öccse annyira fölháborodott, hogy földhözvágta a tányért és otthagyott bennünket. Pozsonyba ment hídépítő munkásnak, később az uramat is elhívta. Így legalább kerestek egy kis pénzt, amire szükségünk volt, mert meg kellett valahogyan oldani az életünket.
Édesapám 1927-ben meghalt, ekkor örököltem 3 és fél hold földet. Vettünk fel rá kölcsönt és kifizettük a házból az uram testvérét. Így lett ugyan házunk, de anyósomék is benne laktak, mert a haszonélvezetet kikötötték.
Szóltam már arról, hogy Izsát gyakran elöntötte az árvíz, ezért a magasabb helyekre zsúfolódtak össze az emberek. A mi udvarunkban is három család lakott. S bár a fele telek a mienk volt, soha nem tarthattam se egy malacot, de még baromfit se, mert vagy megdöglöttek, vagy elvesztek. Elég volt, hogy egy fél napra kitegyem a lábam, már biztos, hogy valami baj történt.
Aztán mikor 1933-ban meghalt az ipam, megint örököltünk két és fél hold földet, közte egy darabot a városhoz közel eső Lövöldözők alján, ahol akkor már több ház is épült. Ezt az utcát Kisizsának nevezték el, mert ugyan Komárom tőszomszédságában volt, de az izsai határban feküdt. 1935-ben úgy döntöttünk, hogy mi is nekiállunk ott építkezni. Ekkor már négy gyerek volt, mert 29-ben megszületett a kislányom: Iza, és 33-ban ismét egy fiú: Jóska. Az utóbb örökölt földre is vettünk fel 2000 korona kölcsönt, ebből felruháztuk a két nagyobb gyereket, akik akkor már polgáriba jártak Komáromba, a többiből meg elkezdtük az építkezést. Ketten vetettük az urammal az összes vályogot, aztán megcsináltuk a betonalapot, mert ez is nagyon vizenyős terület volt. A rajzot egy kőművesmester készítette.
A falak felhúzásánál a rokonság is segített, különösen testvérem, Antal volt sokszor ott. Ekkor Vilmos már a városban dolgozott egy zsidó fakereskedőnél. A faanyagot és a cserepet tőle kaptuk – persze le kellett dolgozni az árát – de így is nagy segítség volt. Egy év alatt elkészült a szoba-konyhás kis ház, amit a két kezünk munkájával tényleg magunknak építettünk. Harminchat nyarán költöztünk be, ekkor már az ötödik gyerek is útban volt.
Anyósomnak az izsai ház hátsó szobájából leválasztottunk egy kis helyiséget, a többit pedig bérbe adtuk egy hentesnek, aki az első szobából üzletet csinált, az udvarra meg jégvermet épített. Ez valamicskét segített a helyzetünkön, mert a bérleti díjból fizetni tudtuk adósságainkat.
Nyáron jó volt Kisizsán lakni, de ősztől-tavaszig megszenvedtük a függetlenséget. Ha sok eső esett (márpedig akkoriban csapadékban gazdag időszak volt),szinte tengerré vált a környék. A szobánk talaja is annyira föllazult, hogy az ágylábak belesüppedtek a földbe. Ezért sürgősen meg kellett csinálni a padlózatot. A kémény se vált be (mert hiába mondtam az uramnak, hogy ezt kőművessel készíttesse el, nem hallgatott rám). Ha északi szél fújt, visszanyomta a füstöt és nem lehetett tüzelni. Emlékezetem szerint 1940-ben igen szigorú tél volt. Ekkor már nyolcan voltunk, mert 36-ban megszületett Dénes, két évre rá pedig a legkisebb, Miklós. A gyerekek most is várták a karácsonyt, nem gondoltuk volna, hogy olyan szomorúra fog sikerülni. Fújt a főszél, hordta a havat, hogy látni is alig lehetett. Még szerencse, hogy előző nap megfőztem, megsütöttem mindent, mert egész nap be se tudtam gyújtani. A kicsik az ágyban töltötték az ünnepeket, templomba is csak a két nagyobb fiú ment el. Soha nem felejtem el, milyen szomorúan mondta Feri, hogy felment a templom erkélyére körülnézni: minden kémény füstölt, csak a miénk nem. Ő nagyon komoly és istenhívő fiú volt, mikor konfirmálkodott, a következő aranymondást választotta: „Álljatok ellen az ördögnek, elfut előletek. Közeledjetek Istenhez és ő is közeledik hozzátok.”
Ahogy cseperedtek a gyerekek, egyre szűkösebben voltunk a kis házban. Ezt különösen a nagyobbak viselték el nehezen. Ferit amúgy is mindig a repülés foglalkoztatta (bátor és erős volt, olyan vakmerőségeket csinált, amit rajta kívül csak egy legény a városban: a Vág hídjáról fejest ugrott a 8-10 méter magasból a vízbe), s bár akkor már kitanulta a pék szakmát, 1941-ben önkéntesnek jelentkezett a repülősökhöz. Repülőgép-szerelőnek vették fel, később szakaszvezetői rangban oktató lett, és bár nem volt pilóta, így is sokszor repült, amiről mindig nagy élvezettel beszélt otthon, ha szabadságot kapott.
Vilit meg szabóinasnak adtuk Pestre egy gyermektelen rokonhoz. Nem szeretett ott lenni, pedig örökösnek akarták. Ő a földet imádta, igazán jó paraszt lett volna belőle, ha nem úgy alakul a sorsunk, mint ahogy alakult.
Dolgoztunk, így lassan kezdtünk egyről a kettőre jutni. A hat hold földet a rokonokkal műveltettük meg. Az uramnak biztos helye volt a fakereskedőnél, aki megbízhatósága és szorgalma miatt kedvelte őt. Így megvolt a mindennapi betevőnk. Baromfiakat és malacokat tartottunk, később vettünk két kecskét is a tej miatt. Még a front előtt felhúztunk egy istállót is a ház mellé, és rövidesen egy kis üszőborjú is került bele, amit Bimbónak neveztek el a gyerekek Olyan tehén lett belőle, hogy mindenki megcsodálta: friss fejősként 22-23 liter tejet adott naponta, ami ritkaságnak számított abban az időben. Az első bikaborjút meghagytuk, vettünk mellé még egy tinót, hogy legyen két ökrünk is a számításaink szerint gyarapodó földek megmunkálására. Úgy, hogy már némi örömünk is telt a gazdaságban.
Ám ekkor ért bennünket az első nagy csapás: Vili olyan beteg lett, hogy haza kellett őt hozni. A kórházban járványos agyhártyagyulladást állapítottak meg, amibe 1944. február 18-án belehalt szegénykém. Még 19 éves se volt drága gyermekem.
A front közeledtével házunkat is el kellett hagynunk. Erre a katonai parancsnokság utasított minden utcánkbelit. A két süldőt hamarjában levágtuk, a többi állatot öcsémék istállójában helyeztük el Izsán, mi pedig a házunk alatti pincében húztuk meg magunkat. Amúgy mindenünket Kisizsán hagytuk, csak a legszükségesebbeket vittük magunkkal. Nem gondoltuk volna, hogy tavasszal, amikor visszamegyünk, tetűn és szalmán kívül semmit se fogunk találni a berendezésből. Az urammal két hétig csak takarítottunk, alaposan, többször is kimeszeltem az épület minden zugát, mielőtt a gyerekeket is odavittük volna. Bútort innen-onnan, többnyire a rokonoktól szedegettünk össze.
Még ki se hevertük drága fiunk halálát és a háborús megpróbáltatásokat, amikor megkaptuk az újabb szörnyű hírt: március 21-én Pápán, egy bombázás alkalmával életét vesztette első gyermekünk, Feri is. Huszonkét évet élt. Majd megszakadt a szívem, neki akartam menni a Dunának, de ekkor eszembejutott a négy kicsi. Nem hagyhatom itt őket, élnem kell értük. Vilmossal elmentünk Pápára, hogy valóban igaz-e a hír, amit egy izsai fiatalember hozott. Megtaláltuk egy közös sírban, engedték, hogy kiássuk. Valóban ő volt, a mi szép, derék és okos fiunk, akinek csak egy hibája volt: a vakmerősége. Emiatt kellett meghalnia is: egy légiriadó alkalmával nem ment le a többiekkel az óvóhelyre, hanem az udvaron mosakodott egy csapnál. Bombarepesz oltotta ki fiatal életét. Tisztességgel eltemettük őt.
Ezek után következett az 1947-es kitelepítésünk szülőföldünkről Az volt a bűnünk, hogy magyarnak születtünk és azok is akartunk maradni. Tolna megyébe, Udvari községbe kerültünk. Kaptunk ugyan házat és földet, de mégis idegennek éreztük magunkat az új környezetben. Lányom, Iza, aki még otthon elvégzett két polgárit, irodára került dolgozni, ott ismerkedett meg férjével, aki ötvenhatban, mert beválasztották valami bizottságba, kénytelen volt elhagyni az országot.(Iza várandóssága miatt nem ment vele.) Amerikába került és öt év múlva (mikor megkapta az amerikai állampolgárságot) kivitette a családját is. Most is ott élnek, nem megy nekik rosszul. Két fiuk és egy unokájuk van. 1967-ben minket is kivitettek az urammal, ugyanis a kisebbik fiuk már kint született, és hogy a lányom is dolgozhasson, én vigyáztam rá. Három esztendőt töltöttünk ott, már éppen készültünk haza, amikor a férjem hirtelen meghalt szívszélhűdésben. Ott temettük el, az idegen földben.
Én ezt követően (1971-ben) hazajöttem. Azóta hol az egyik fiamnál, hol a másiknál vagyok. Mindketten tanítanak, Miklós Sárszentlőrincen, Dénes Vörsön. Jóskáék is hívnak magukhoz Pestre, de én nem érzem jól magam abban a nagy városban.Szerencsére unoka mindenhol van, kert is, így hát nem unatkozok. Még főzök, mosok is, ellátom magam. Hiányt semmiben nem szenvedek, csak az évek súlyát viselem egyre nehezebben.Sokszor érzem úgy, hogy legjobb lenne már a földben pihenni. De a Jóisten úgy látszik megfeledkezett rólam.