Boldogabb időkben azt mondták, hogy a királyok végső érve…. – Ultima ratio regnum.  (Büchmann)… s értették ezt a fegyverekre. Ma azt mondjuk tegnap óta, hogy a hülyék végső érve… s mondjuk ezt a nem magyar prolik sípjaira.  Mondhatnók persze azt is, hogy a történész végső érve, hiszen olyan történészt is csak nekünk sikerül produkálni, mint a velejéig primitív Ungváry Krisztián. Mert ő, végtelenül alávaló módon, hivatását, tudását, egyetemét lejáratva kiment füttyögni egy olyan ünnepen, amelyet nem a kormány, hanem a nemzet ült meg. Olyan ünnepen, amelyen hősi halottakra, hősökre, egy kor gyönyörű szabadságélményének napjaira emlékeztünk. Mi. Magyarok.  Mert akik eljöttek ugyan, de síppal zavarták e megemlékezést, azok nem magyarok. Valami korcs, genetikai szenny, amelynek még a magyar és a lengyel himnusz sem számított, amely annyira bunkó és primitív, hogy a vendég szónok, jelesül, a lengyel államfő sem jelentett semmit. Fütyültek ezek a kis ungvárikrisztiánok végestelen végig… feltehetően jó pénzért. Meg hát a síp… ingyen… jön a karácsony… Jó lesz a gyereknek. Ajándék. Igen, ungvárykrisztiánnak neveztem el őket, mert én fedeztem föl e fütyülőkben az új férget, amely öli, gyilkolja, rágja a nemzet jövőjét… s mint felfedezőnek pedig, kijár nekem, hogy nevet adjak nekik.

Mi is lehet egy hazáját szerető, honfitársaival együtt, békében ünnepelni akaró magyar ember véleménye ezekről a kis ártó férgecskékről? Talán csak megállapítások sorozatát lehet elmondani róluk. Véleménye nincs az értelmes embereknek az efféle kártékony élősködőkről. Mert „bizonyos szellemi szinten felöl, nem süllyedend az ember erkölcsi mélyedekbe”… – ahogy ezt a nagy Bólyai mondotta Marosvásárhelyen, fiával folytatott vitája lezárásaként megállapította.  Maximum azt mondhatjuk el, hogy ennél lejjebb nem lehet süllyedni, ennél aljasabbnak nem lehet lenni, s azt, hogy ez a füttyögős csürhe a magyar társadalom legeslegalja. Hiszen a hazaárulástól a proli tiszteletlenségig minden ocsmányság megvan bennük. Egy nemzet örömét, egy nemzet büszkeségét akarta elrontani ez a csöppnyi söpredék, az ingyen kapott pártsíppal, amelyen ugyan dallamot nem lehet lejátszani, csak fújni lehet… mert a gyűlöletnek nincs dallama.

Aztán jött a jól megfizetett vezér, aki hülyeferit helyettesítette, és igencsak megsértődött, amikor nem engedték be a Kossuth térre. És mert nem engedték be… – és ez a nap legpofátlanabb és leggusztustalanabb terve – még feljelentést is tesz emiatt. Nem mehetett csürhézni, sípolni, zavarni a nemzeti ünnep méltóságát… s ezért ő jelentget. Nos, a féreg elnevezés találó, csak kevés…

Ultima ratio… mert észérv nincs, csak a liberális szenny által fizetett sípok vannak, s a zsarolás, amelyet Vona sípolt el ünnepi beszédében. Miközben a szabadságról és a függetlenségről szónokolt, világosan megmondta, hogy számára a muszlimok kötelező kvótája ellenni parlamenti szavazás, a muszlimok elárulása, amelybe ő csak a kormányfő megzsarolása után hajlandó belemenni. Kicsit kacifántos politikai jellemtelenség, kicsit kacifántos hazaárulás, kicsit szocialista-liberális pofátlanság. De Csurka óta tudjuk, a Jobbik szoci találmány, s mint ilyen, olyan.

Summa summarum: Szép ünnep volt október 23-án. Füttyszó ide vagy oda. Két ünnepi szónoklat, három himnusz… tömeg és erő. A Kossuth téren. Őszinte, hazaszerető erő, gyűlölet és elfogultság nélkül. Erő, amely a tisztességben fogant, a haza javát szolgálja, és nem mások ellen, hanem a nemzetért, a keresztény-keresztyén nemzetért öltött testet a sokezres embertömegben. A társadalom alja, és annak vezérei pedig kedvükre sípolhattanak, ordítozhattak, trágárkodhattak, gyűlölködhettek. Ők megtehették ezen az ünnepen. Hiszen nem az ő ünnepük. Ez a magyarok ünnepe. Korcs, mai liberális európaiságukban, nem hallották a magyar himnuszt, nem ismerték fel a lengyelt, s a székelytől végképp elhatárolódtak. Ők liberális és szocialista világpolgárok, akik jól beleillenek az átalakuló Nyugat-Európába. Csak nem feketék és nem muszlimok… – egyelőre. A többi stimmel.

Stoffán György