Csillagaim
Írta:Törő Zsóka

    Egész délelőtt a konyhában szorgoskodtam, mert fontos vendégeket vártam, az unokáimat és a fiamat. Már mindennel elkészültem, az asztal is feldíszítve, megterítve várt. Nem jöttek! Izgatottan néztem az órámat, csak nincs valami baj? Igazi nagymamaként viselkedtem.

    Hamarosan két kicsi kéz kopogását hallottam, a szívem megdobbant. Ajtót nyitottam. Három kis lurkó állt előttem, csillogó szemekkel, mosolygó pofikkal, és sorban kaptam tőlük a finom, édes puszikat.
Lepakoltak, ügyesen kezet mostak, és irány az ebédlőasztal.

-Én sokat kérek!
-Én keveset! - hangzottak el az óhajok.

Csendben ettünk, megnyugodtam, ízlik nekik a húsleves.

-Mi lesz a második?

- Sült csirke és pirított burgonya céklával. Jó lesz?

- Azt szeretem! - hallottam mindenhonnan.

Tálaltam az újabb fogást. Ügyesen ettek, késsel, villával, csak a kicsi lány ragadta meg a csirke alsó combját, ő nem csinált ebből ügyet.

Bőven volt maradék, azt mindig össze szoktam szedni, majd, amikor már elmentek, elfogyasztom.

• "Ételt nem dobunk ki!" - tanultam meg gyermekkoromban.

Következett a süti, annak még volt hely, de nem kértek sokat.

      A kisebbik fiúnak pár nap múlva lesz a szülinapja, hát felköszöntöttem. Kapott egy világoskék óvodás hátizsákot, amin Thomas mozdony volt a dísz, kedvenc mesefigurája. Csillogott a szeme örömében, rögtön fel is vette, és le sem tette fürdésig. Még utazni is úgy akart másnap, hogy a hátán volt. Kell ennél nagyobb öröm egy nagyi-szívnek?

      A délután játékkal telt el.

A nagyfiú a számítógépet vette birtokba.

A kisebbik rajzfilmeket nézett a tévében.

A kislány egy percre sem ült le, végigkutatott mindent a lakásban, kinyitott minden ajtót, átrendezte a polcokat, kirámolta a hűtőt, én meg jártam a nyomában, hogy mentsem, ami menthető. Közben annyi törzshajlítást végeztem el, hogy a gyógytornász gyógyultnak nyilvánított volna.

       A fiamnak el kellett mennie, most volt a 20 éves érettségi találkozójuk. A gyerekek tudtak róla, nem volt sírás, csak a nagyfiú kérdezte meg:

-  Apa, mikor jössz meg?

-  Megpróbálok 9 órára hazaérni, ha tudok.

Látszólag megnyugtató volt a válasz, tovább játszottak. Már két fiú ült a gépnél. Nagyokat nevettek a vicces játékokon. A kislány megtalálta a fotóalbumokat, azokat lapozgatta, és megnevezett mindenkit, akit felismert. Aztán kicsit bújócskáztunk, nevetgéltünk, így telt el a délután.

Megágyaztam, aztán szépen, sorban lezuhanyoztak, fogat mostak, készültünk a lefekvéshez. Előtte még egy kicsit mesét nézhettek.

A nagyobbik unokám elkezdte kérdezgetni:

- Még nincs 9 óra? Mikor jön már Apa?

- Még nincs, de ha tud, úgyis jön.

      Amikor az volt a válasz, hogy most van 9 óra, és ezt mind a hárman hallották, odaültek sorban a bejárati ajtóval szemben a földre, mint a kis verebek a villanydrótra.
Egy szót sem szóltak, nézték az ajtót, vártak.

Kicsordult a könnyem, látva ezt a nagy ragaszkodást, szeretetet.

Most mit tegyek, mit mondjak? Először párnákat vittem alájuk, aztán gondoltam, okosan kell velük beszélni.

• Kicsikéim! Apa biztosan jönne, ha tudna, de talán későn kapták meg a vacsorát, vagy a volt osztálytársai akarnak vele beszélgetni, rólatok mesél nekik. Különben is, Apa annak örülne, ha ti már aludnátok, amire hazaér.
  Rám néztek, egy szót sem szóltak, hanem mind a hárman mentek lefeküdni. Tíz perc múlva már hallottam is a kis szuszogásukat.

A fiam csak két és fél óra múlva jött haza, még így is nagyon korán, de valóban örült, hogy a kicsik már alusznak. Boldog voltam.

     Másnap számítógépezni akartam, de nem volt jó az egér. Elemet cseréltem, akkor sem mozdult. Aztán a nagyfiú felvilágosított, hogy ő valamit beletett oda, ahol a kis lámpa ég, és azóta nem jó. Kért egy fogpiszkálót, és kiszedte. Minden rendben volt. Folytatódott a játék, néha egy kis civakodással, mint jó testvérekhez illik, aztán ebéd után már mentek is haza.
A kis ovison ma is ott volt végig a hátizsák. 
Mikor indulni készültek, megkérdezte:

• Mama, ugye, te is jössz?

Nemmel feleltem, de a szívem örült, mert ez a szeretet jele volt. Újra kaptam a finom puszikat, aztán sokáig integettem a távozó kocsi után.
A lakást úgy hagytam, feldúlva, mintha még mindig itt lennének. 
Nagyon boldog nagymama voltam!