.

Fénysebességgel száguldoztak a napok, gyorsan eltelt két hét. A lefelé bukdácsoló nap az ablaküvegen át megvilágította a szoba falát. Kezembe vettem a táskámat és indultam földi szolgálatom útján a „fiúkhoz”. Vajon hányan lesznek kérdeztem magamtól fuldokló kétségek között acsarkodva. Dühös lettem magamra és visszakérdeztem: fontos? Tegyem a dolgom, amire vállalkoztam, ha felvérteztem magam isteni erényekkel, velem lesz az Isten, nem megyek hiába.
Az üres folyosóhoz érve néma csend fogadott. Olyan csend, melyben a légyzümmögés is csendháborító lenne.  Békés alkonyatban a mennyezeti pilácsok alatt elhaladva csak a cipőm sarka kopogása,  jelezte, hogy valaki jár az épületnek ezen a szárnyán. A kilincsre tettem a kezem, vártam pár pillanatot, de az ajtó üdvözlő csikorgására elmaradt. Nem nyikorgott ott semmi, új épület, modern nyílászárók, azonban a kitárulkozó ajtón benézve szemem belekapaszkodott a kellemes látványba, Az első sorban hatan ültek, csendben beszélgetve. Zavarba jöttem, soha nem szerettem, ha miattam fegyelmeznek. Már pedig biztos voltam benne, hogy ez történhetett. Ha pedig ez így van, a munkám hasztalanná válik. Köszönésemre felálltak és hangosan üdvözöltek.
Az előkészületek alatt semmi rendkívüli nem történt, olyan volt, mint egy hallgatói terem, békés, ahol csak a várakozás észrevétlen zizzenése lengte be a teret. Nem sokkal később, belekezdtem.
- Mára a következő kis értekezéssel készültem. Néha a gyengékből lesznek erősek…
A kín és a rossz lelkiismeret rámutat arra, hogy szenvedésre sem való az, aki gyengeségében úgy érzi, hogy a szeretetre nem méltó..
Fohászkodhatunk mi otthon gyöngyház oltárunknál, ha a szó nem őszinte az bizony süket fülekre talál, mert az örökkévalóság reményét a szeretet teszi messze fénylővé mindenekfelett. Akiben az a tévhit él, hogy a bűnben fogantatás, minden esetben förtelmet szül, téved! Vajon van e közöttük a „szabadon” élők között olyan, aki nem követett el még bűnt soha? Békét kötni lehet a sorssal vagy a gyors idővel, de vizsgáljuk meg minden időben, hogy folytatni érdemes? Muszáj nekünk beletespedni, tetszelegni a mások által ránk szabott jelmezbe? Erőt fitogtatni, félelmet kelteni? Lehet választani…
Mert le is téphetjük magunkról a maszkot, és meztelen testünkre gyolcsfehér lélekruhát öltve kezdhetünk új életet. Először furcsa lesz, hogy addig lázálomban voltunk csak tiszták, akkor, amikor verejtékben fürdettek mások, de ne törődjünk vele, keressük meg a forrást, ami minden szennyet lemos. Aki meg akarja találni, könnyen rá lel, Hit a neve, imapilléreken állva felette fényhíd vezet, egyenesen az Úrhoz.
De mi legyen azokkal, akik Isten nevét, eddig kárhozatra vették a szájukra megcsömörlötten valamitől vagy a lázadás rákövült terhét egyre nehezebben cipelve? –kérdezhetnék.
Az Úr nekik is megbocsájt éppen úgy, mint azok az édesanyák, akikre rácsapják az ajtót, és rettegő hangú féltő szavait nem meghallva, pusztulásra ítélik önmagukat, vesszőnyi faágon ringatózik a sziklák fölött?
Ilyenkor az Isten mennydörög egy nagyot, mert nem teremtett Ő rosszat, vagy vásottat, csak szabad akaratot adott. Ezért aztán fentről jön az ítélet, de mindig csak annyi, amennyi a bűnnel azonos és utána nincs harag. Ilyenkor az angyalok riadt muzsikája gyönyörű dallamra vált, mely átvezeti, - aki kéri- és elkíséri a túlsó partra.
De egyet ne feledjünk, senki ne higgye, hogy kísérő nélkül könnyebb lesz az útja..
A másik dolog, amit meg kell tanulnunk, ameddig a térdünk nem hajol, nem vesszük észre a lábunk előtt heverő apró gyémántokat, mert amíg kezünkbe nem vesszük, benne szenet sejtünk és rátaposva megyünk tovább, majd tébolyunkba pörögve forgunk a semmibe.
Mikor azonban az alázat térdünket meghajtja, a Békesség is ránk borítja puha megbocsájtással hímzett szeretet palástját, véget ér a rémség, és lelki szemeink előtt megjelenik az igaz lét titka, a bocsánatkérés. –fejeztem be a mondanivalómat.
 
Amint végig néztem a fél tucat emberen, magam is elcsodálkoztam a lehajtott fejek között már nem véltem felfedezni a közönyt. Az angyalarcú gúnyt utánzó mimikájára is elmaradt, helyébe pici gödröcske keletkezett orcájának közepén. Tengerkék szemében apró hullámok verdesték beszűkült pupilláját a sűrű szempillái alatt.
 - Van e kérdése valakinek? –tettem fel a kérdést..
Talán fél perc után a kék szemű állt fel és hozzá nem illő suttogással így szólt:
- Igen, tetszik tudni ki miért, van itt, és mi a bűne? – kérdezte.
-Nem tudom, és meg sem kérdezem soha sem Önöktől, sem másoktól. Nem azért jelentkeztem önkéntesnek, hogy megváltoztassam magukat, hanem, hogy tanuljak, és én változzak. Tudják, én örök diák szeretnék maradni. Sok mindent nem tudok. Elmúltam hatvan, amikor átvettem a szakmai pszichológia bizonyítványomat, talán a kívülállók azt hihették, a nyugdíjas takarító néni érkezett meg, majd ráképeztem még a grafológiát, a gyermekrajzok pontosabb elemzése érdekében, de soha nem kérem meg önöket, hogy rajzoljanak, vagy írjanak le egy mondatot. Jobban bízom a hallott szóban, és abban, amit látok.
- Én szeretnék egyszer beszélni magával, de nem mások előtt. Nem most, talán később, ha lehet - halkultak el a szavak.
-Köszönöm a bizalmat, örömmel és tisztelettel várom az alkalmat. További kérdés? –folytattam gyorsan témát váltva, észrevettem a fiatalember zavarát, ahogy másokra nézett.
Nem volt több kérdés, így megköszöntem, hogy megtiszteltek a jelenlétükkel és elköszöntem.
 
Ők is felálltak és elindultak a körletük felé. Egyetlen széket nem húztak maguk után, csendben távoztak. Megdöbbenve tapasztaltam, aki az elsők között érkezett először, utolsónak távozott. Az ajtóból visszanézett rám, szemében elcsendesedtek az apró hullámok, mintha halványan mosolygott volna, de az is lehet, hogy a képzeletem játszott, nem tudom.
Távozásom előtt a nevelő oda jött hozzám, és megkérdezte:
- Mondja már meg, mi maga tulajdonképpen? Mint az átszellemültek úgy viselkedtek a gyerekeim.
Elnevettem magam, és azt válaszoltam egy szolgálója az Úrnak, olyan, mint maga.
- Én? Honnan gondolja, hogy hívő ember vagyok, és hiszek Istenben? –kérdezte kételkedve.
- Nem gondolok én semmit, csak tudom... Tudom, mert azt mondta a”gyermekeim”, akár hívő, akár hitetlen, csak az Úr szolgálója hívhatja a rábízott fiatalokat, „gyermekeimnek”.Elnevettem magam, és azt válaszoltam egy szolgálója az Úrnak, olyan, mint maga.
Hmm… forgatta meg a fejét és velem nevetett. Kezet fogtunk, elköszöntünk a „két múlva viszontlátás reményében".

Folyt. Köv.

Előző részek: //ekpafat-kistarogato.gportal.hu/gindex.php?pg=34333138&tags=a%20l%E9lek%20csendje