.

Erős vár a mi Istenünk.

Sokszor voltam reménytelennek látszó élethelyzetben.
Amikor földre rogytam a terhek alatt, és azt hittem, nincs kiút.
A reménytelenség sötétségén azonban mindig átsütött egy fénysugár, amibe belekapaszkodva képes voltam felállni, s egyenes gerinccel, felemelt fejjel tovább menni az utamon.
S minden egyes próba után erősebb lettem, megerősödtem hitemben.
Erős váram az Isten! Erős várunk az Isten! Ne feledjük, és ne kételkedjünk.
Amikor megvakult a gyermekem, és túl jutottam a magam önző fájdalmán, azt mondtam, hogy Isten segedelmével jó embert, szorgalmas, dolgos polgárt nevelek belőle, jó magyar polgárt. Sokan gúnyosan nevettek. Volt, aki hangot is adott: mit akarsz te egy vaktól! Majd cselédje leszel egész életedben!
Ha rájuk hallgatok, valóban, a cselédje, kiszolgálója lennék.
Negyven évesen, ezelőtt huszonkét évvel megajándékozott az Úr egy csodával: egy kislánnyal, aki azóta felnőtt, önálló gyönyörű felnőtté cseperedett.
Újra jöttek a jó tanácsok: minek az neked? "Tetesd el," elég neked egy vak gyerek!
Soha, egy pillanatig nem gondoltam, hogy nincs joga élni! Ez bizony, azt jelentette, hogy magunk maradtunk. Csak pár barát maradt velünk. A családom? Szégyellték a fogyatékkal élő gyermekem. Édesapám kijelentette, hogy amíg nem adom intézetbe vak fiamat, nem mehetek haza!
Mégis, erős tudtam maradni, mert ott volt nekem az én mennyei Atyám, aki átsegített minden nehézségen, akitől vigasztalást nyertem, akitől bátorítást kaptam. S bizony, átsegített minden nehézségen, ott volt minden küzdelmes napunkon, minden keserves órában, s aztán az idő teltével minden egyes öröm-percekben. Mert több volt az öröm, a mosoly, mint a könny.
Idővel az én konok, kemény apám is megbékélt, bár sohasem tudta szívéből szeretni a fiamat, annál inkább a lányomat.
Az Úristen nagyon nagy tanítómester.
Édesapám nagyon nehezen mozgott már, idős volt, beteg, és elesett. Ki szeretett volna menni a fürdőszobába, de egyedül nem mert elindulni. Az én vak kicsi fiam odament elé, megfogta a kezét, és kivezette a fürdőszobába. Az Úristen odanyújtott apámnak egy kicsi kezet, egy apró, pici kezet, amibe belekapaszkodhatott, amibe belekapaszkodva képes volt megtenni azt a pár lépést, amire egyedül nem volt képes.
Akkor az én drága apám nagyon sírt. Soha nem kért bocsánatot, de minden egyes könnycseppje szívből jövő bocsánatkérés volt!
Hosszú évekig nevelgettem, okosítottam gyermekeimet. Felnőttek, és remekül helyt állnak az életben. A vak kisfiúból hittantanító lett. Most közösségi mentor, aki a munkája során sorstársai segítője. A kislányból felnőtt hölgy lett, aki most tanulja az életnek nevezett nehéz iskolát.
Hosszú évekig ápoltam, gondoztam szüleimet, végig kísértem őket a hazafelé vezető úton.
Elszálltak az évek, kissé hajlott lett a hátam, hajam megőszült, elfáradtam. Négyen maradtunk. Mi hárman, halandók, és az Úr. Mert a mi házunkban az Úr nem vendég: állandó lakó.