Emlékeim 56-ról.

10 éves voltam, a forradalom alatt cipőkrém dobozokból gyártottuk a Kossuth címert, rengeteget. Kifestettük, és szétosztottuk a barátainknak. Én hat éves koromtól csak ifjúsági regényeket olvastam, mert nem tudtak mesekönyvet adni a könyvtárban, és olvasni pedig kell minden nap.

Akkor kezdtem el verseket írni, először a legcsodálatosabb székely nagyanyámnak, aztán minden alkalomra, ha valami megérintett.

Édesapám részt vett egy Értelmiségi gyűlésen, ahol pár forrófejű fiatal az összes kommunistát a folyóba akarta lőni. Édesapám megállította őket, mondván:  ha egy szebb jövőt, egy jobb országot akarnak, akkor ne csináljanak úgy mint a kommunisták eddig, ne öljenek, ne gyilkoljanak, ha az új demokrácia megalakul, (akkor még hitte, hogy győz a forradalom, hallgattuk a Szabad-Európa rádiót, akik kitartásra ösztönöztek)- küldjék vissza a kommunistákat a szakmájukba, ne adjanak többet hatalmat a kezükbe. Nekik is vannak gyerekeik, családjuk, a forradalom legyen tiszta, és ne gyilkos. Édesapám egy javíthatatlan tiszta lelkű ember volt, úgy is lehetne mondani, hogy naiv.

Egy napon megérkeztek a tankok, egész éjjel jöttek, és másnap délelőtt a leghangosabb "forradalmár"orosz egyenruhában gyűjtötte össze a Forradalmi gyűlés résztvevőit, egy orosz páncélautón ülve. A kis húgom pár hónapos volt, a nagyobbik húgom 9 éves. Egy horda orosz katona tört be, még a padlásra is felmentek, és elvitték Édesapámat. Édesanyám hiába üvöltött, hogy ne vigyék el, három gyerekünk van! - elvitték. Délután valami csoda folytán elengedték. Megkönnyebbültünk, hogy nem ölték meg, amíg nem jött haza Édesanyám csak zokogott, nem állt el a könnye. Megpróbáltam vigasztalni, ezer tervet ötlöttem ki, hogy szabadítom ki, megpróbáltam a magam gyerekes módján "férfi" lenni, Édesanyám támasza.
Később, Édesapám, aki ügyvéd volt, két sort kapott indoklás nélkül, hogy az ügyvédeket felülvizsgáló bizottság az ügyvédi hivatás gyakorlására alkalmatlannak találja. Nyolc évig nem dolgozhatott a szakmájában, az első másfél évben se segédmunkásnak, se villamoskalauznak sem vették fel.  Nagyapa nyugdíjából és édesanyám könyvelői fizetéséből éltünk. Nagyapám egy faluban tőlünk 250 km-re dolgozott egy ismerősnél, hétvégeken jött csak haza. De tulajdonképpen, nem is erről akartam mesélni, hanem arról, hogy a forradalom leverése után, bementem Édesapámhoz és megmutattam neki, egy, a forradalom alatt írt versemet, amire nem emlékszem már. Valami olyasmiről szólt, hogy végre itt a szabadság, győzött a forradalom, és elmenekültek a szovjet hordák stb. Édesapám nagyon meghatódott, azt mondta, hogy nagyon szép vers, de sajnos el kell égetnünk, mert ha ezt nálunk megtalálják, akkor nagy bajunk lesz. Édesapám németül, franciául folyékonyan beszélt, kérdeztük tőle, miután mindkét nagybátyám elmenekült az akasztás elöl, hogy mi miért nem mentünk el? Édesapám válasza az volt: Mert mi magyarok vagyunk!

Mit tesz Isten, az én szabadságvágyam olyan óriás volt, hogy eljöttem, nem tudtam, hogy elmennek az oroszok, és azt sem tudtam, hogy se Németországban, se Svájcban sem leszek otthon sohasem.