Hol volt, hol nem volt, Nekeresd falván, de annak is a legvégén élt egy anyóka kicsinyke házában. Olyan kicsi ház volt, hogy, aki elment mellette észre sem vette. Azt hitte, hogy az nem is ház, hanem egy óriási lapú levél alá épített szedett-vedett tákolmány. Pedig, ha beléptek volna a pici ház ajtaján láthatták volna, hogy odabent rend is tisztaság uralkodik. Az anyó olyan rendet tartott, hogy azt még a király is megirigyelhette volna. Mindennek megvolt a helye, a bútorok ragyogtak a tisztaságtól, még csak véletlenül sem lehetett találni egy árva porszemet sem a szobában.

Anyó szerette a rendet. Soha semmijét nem szórta szét. Még ha fájt is a dereka, akkor is lehajolt és a helyére rakta a holmiit.

Volt néki egy régi papucsa. Olyan régi volt már, hogy maga sem tudta, mikor vette vagy, hogyan került hozzá. Ebben tipegett a házban egész nap. Természetesen a papucsnak is megvolt a helye. Máshol nem lehetett csakis az ágy alatt vagy, amikor anyó kiment az udvarra és belelépett a kinti cipellőbe, a bejárati ajtó mellett.

Még csak elképzelni sem tudta volna, hogy máshová rakja le, ha papucsára nincs szükség.

Ez a papucsnak nem tetszett. Mérgesen dünnyögött magában, hogy milyen jó lenne egyszer körülnézni a nagyvilágban. Még sohasem volt kint a kertben. A madarak csiripelése folytán, amikor nyitva volt az ablak vagy az ajtó, hallotta, milyen szép odakint, amikor virágoznak a kert növényei.

Nem lesz ez így jó – gondolkodott magában éjjelente, amikor anyó békésen aludt az ágyban, ő pedig katonás rendben pihent alatta.

A szoba ablakán sárgás fénnyel besütött a hold. A papucs nem bírt elaludni. Állandóan a kert járt a fejében. Addig-addig biztatgatta magát, míg elhatározta, hogy az éj leple alatt kilopózik, és körülnéz a kertben meg az udvaron. Bizonyára csodálatos élményben lesz része.

Óvatosan kicsusszant az ágy alól és a nyitott ablak felé vette az irányt. Nyár volt, jó idő és ilyenkor anyó az ablakot félig nyitva hagyta, hogy a friss éjjeli levegő átjárja házacskáját.

Nem volt nehéz kiugorni és már kint is volt a kert puha, bársonyos füvén. Nagy levegőt vett és elindult felfedezni a világot.

Igaza volt a madaraknak. Csodálatosak a kert virágai és növényei. Illatukat a házban is érezte, de itt a közelükben még bódítóbbak voltak. Önfeledten sétálgatott közöttük és nem is gondolt arra, hogy bármi baja is eshet. Ugyan milyen veszély leselkedhet éjnek éjjelén egy szép virágos kertben?

Legalább is így gondolkodott a papucs. Pedig, ha tudta volna, hogy a szomszédban van egy kutya, akkor talán meggondolta volna, hogy kimerészkedjen.

Sokáig semmi baj nem volt. Járkált le-föl a virágok között és megcsodált mindent, ami az útjába került. Csak azt sajnálta, hogy már korábban, miért nem vállalkozott erre a kirándulásra. Elhatározta, hogy ezen túl, minden éjjel kilopózik. Még sincs rendjén, hogy egész életét bent a kicsike házban élje le. Mérges volt anyóra, amiért rabságra ítélte. Legalább néha-néha elvihetné sétálni. Nem is értette, miért csak a kinti cipellőnek jár ez a nagy kegy. Legalább jó időben hagyta volna a lábán, de akár sütött a nap, ha esett mindig belebújt a kinti lábbelibe. Még csak véletlenül sem felejtette a lábán.

Ezen túl minden más lesz. Még az is megfordult a fejében, hogy világgá megy és elhagyja gazdáját. Ez lenne a legjobb megoldás. Legalább akkor viselője észbe kapna, hogy milyen kegyetlen volt hozzá.

Bejárná a falut, de talán még a közeli városba is eljutna. Állítólag nem messze tőlük van egy nagyváros, ahol nyüzsgő az élet. Milyen jó lenne látni és találkozni az ottani lábbelikkel. Mennyi érdekeset tudnának egymásnak beszélni.

Ezek jártak a fejében, amikor hirtelen furcsa és félelmetes morgást hallott a háta mögött. Megrettent és ijedten megfordult. Gondolom, már kitaláltátok, kivel találta magát szemben. A szomszéd nagy kutyája vicsorította rá éles fogait. Látszott rajta, hogy nem tréfál. Itt hamarosan komoly bajok lehetnek, hacsak el nem fut. De egy papucs, hogyan tudna futni, amikor gazdája egész életében csak tipegett benne. Remegve állt és várta a sorsát.

A kutya nem sokat teketóriázott. Valószínűleg ellenséget vélt felfedezni a kalandvágyó papucsban és egy gyors mozdulattal elkapta és dühösen marcangolni kezdte. Hiába könyörgött, jajgatott senki nem hallotta meg. Hogyan is hallották volna, hiszen a papucsok nyelvét emberi fül nem értheti, főleg nem egy kutya.

Nem volt kegyelem. Egy pillanat alatt a vad eb szétkapta és szinte semmi sem maradt belőle a kemény talpán kívül.

Siralmas látvány volt a papucs maradványa a sok, szép virág között. Anyó bánatára még a virágai is kárát látták ennek a nem mindennapi éjszakai viadalnak.

Reggel az öregasszony szokása szerint kereste a papucsot az ágy alatt. Ide-oda csúsztatta lábát a padlón, de nem lelte a régi, öreg társát. Máskor mindjárt elsőre bele tudta dugni a lábfejét és már indulhatott is a dolgára. Most a papucs nem volt sehol. Ki kellett sántikálnia a konyhába és belelépni a kinti cipellőbe.

Nem értette, hová lett a papucs? Mindenhol kereste. Felfordította érte az egész házat. Még a szekrény alá is benézett, azt remélve, hátha ott van. Jól tudta, hogy ez lehetetlen. Nagy rend uralkodott a szobácskában és a kis konyhában. Mindennek a helyén kellett lennie. Anyó ezt így szokta meg. Ezért is volt furcsa, hogy nem találja a papucsát.

Kénytelen volt kisántikálni a konyhába és belelépni a kinti cipellőbe. Egész reggel azon járt az esze, hová lett ez a kényelmes lábbelije. Már régóta hordta és lába úgy hozzászokott, mintha nem is lenne rajta semmi.

Még a kamrába is benézett, de miért lenne ott, amikor jól emlékezett rá, hogy lefekvéskor az ágy alá tette.

Egy pár papucs miatt nem állhat meg a világ. Az életnek mennie kell tovább. A tyúkoknak is enni kell adni, meg ezen kívül rengeteg munka várja a ház körül. Bizonyára ebben a nagy melegben a virágai is szomjaznak. Ideje megöntözni őket.

A tyúkólból visszafelé menet vette az öntözőkannát és elindult a kert felé, mint minden reggel. A virágok már messziről mosolyogtak feléje és a gyenge szélben lágyan ringatózva üdvözölték anyót.

Az egyik piros rózsa megszólította:

– Anyó, tudod-e, mi történt itt éjjel?

– Nem tudom, aranyoskám. Meséld el! Nagyon kíváncsi vagyok rá.

– Tragédia történt itt a virágoskertedben.

– Tragédia? Mondd csak gyorsan, mi történt!

– Megint átjött a szomszéd nagy kutyája és széttépte a papucsod. Nem hiányzott reggel? Nézd, ott vannak a maradványai annál a bokornál! Szerintem vehetsz helyette egy újat.

Anyó a papucsa a bokorhoz ment, és szörnyülködve látta a tragédiát.

Nem lehetett már megjavítani. A kutya annyira szétmarcangolta, hogy rá sem lehetett ismerni. Szomorúan kezébe vette és hosszasan nézte. Egy kis könnycsepp jelent meg a szemében. A virágok is elszomorodtak. Néhányuk a háta mögött összesúgott és sajnálkozva mondták.

– Szegény anyó, mennyire szerette papucsát. Bárcsak tudnánk segíteni neki!

Az öreg papucs helyett újat kellett venni a hetivásárban. A régit a kukába dobta és egészen megfeledkezett róla egy idő után.

Talán, ha a papucs nem akart volna világot látni, akkor még ma is úri dolga lenne bent a házban, és nem történt volna meg a tragédia.