Balázs a friss meleg zsemlye illatára ébredt. Az étkező felől vidám gyermekkacaj kíséretében köszöntött rá a reggel. Mióta a gerontológiai kongresszusra készül leköltözött a vendégszobába a földszintre, mert késő éjszakáig a gép előtt görnyed.
Sietett elkészülni, hogy a közös reggelit le ne késse minden együtt eltöltött perc fontos számára, hiszen sokszor késő este ér haza.
Nóra szorgoskodik a gyerekek uzsonnájával. Mosolyog, tudja, hogy a két kis tasak mellé kerül egy harmadik is neki. Elejében tiltakozott ellene, de ma már nem teszi szóvá, hanem jóízűen elfogyasztja a délutáni konzílium után.

 Három hónapja vezeti az osztályt rengeteg munkája akad, sok gondot okoz az átalakítás. Egy rakás hanyagságot kell rendbe tenni, ámbár jó lesz óvatosnak lenni és lépésről lépésre lehet csak dolgokat felszámolni amennyiben nem szeretne magának idő előtt ellenségeket szerezni. Létszámot nem növelhet a majd egy évtizede kezdődő reformnak nevezett ámokfutás átszervezte az egészségügyet, visszafordíthatatlanul. Egy megoldása maradt, a lelkiismeret növelése, az ápoló személyzetnél, a betegember kiszolgáltatottságának megismertetése, a gyógyításhoz szükséges feltétek megkövetelése. A napokban hallott egy megjegyzést a háta mögött, de figyelmen kívül hagyta. Meg kell szokniuk, akik ilyen osztályon teljesítenek szolgálatot, a magatehetetlen emberrel nem csak a munka több,  hanem a felelősség is megnövekedett. Képtelen olyan emberrel együtt dolgozni, aki három kanál tejbedarával letudja a beteg ebédeltetését, és elfelejti az elrendelt fokozatos mobilizálás végrehajtását. Ezt elmondta a bemutatkozásakor. Egyelőre kivár, de aki nem képes felvállalni a megnövekedett feladatokat, kereshet magának könnyebb osztályt. Nem lesz népszerű az elveivel, ellenben aki hívatását a gyógyításnak szenteli, vele marad és segítségére lesz, hogy a „halálgyár” megnevezést a „remény otthona” váltsa fel.

Nem igaz az, hogy az osztályáról csak egy kiút van, ezt bizonyítani fogja. Soha nem adott fel semmit, most sem fog.

 A kellemes családi reggeli után, leadta a két lurkót az iskolánál és begurult a kórház parkolójába. Alig, hogy kiszállt a kocsijából az egyik volt munkatársa rögvest ott termett. Még a belgyógyászatról ismerték egymást, tisztelték a másik tudását szerettek együtt dolgozni. Váltottak pár mondatot, ameddig útjuk együtt tartott, majd elköszöntek. Milyen jó lenne ilyen emberekkel dolgozni - gondolta.
Az osztályon épp megszabadult felöltőjétől a főnővér felháborodva viharzott be hozzá. Elmondta, itt van egy hölgy, aki ügyvéd és azonnal a főorvos úrral akar beszélni. Régi ismerősük az asszony, nem régen halt meg az édesanyja, akit hónapokig az osztályon kezeltek. Nem sűrűn látogatta a nénit, de azon ritka alkalmakkor, amikor tiszteletét tette igyekezett elégtelenségének hangot adni és sorban  jelentgette a nővéreket -fejezte be a főnővér a referendumot.

- Valika kérem, mondja meg a hölgynek, a megbeszélés és a vizit után állok rendelkezésére. Most kérem a betegek kórlapjait és szíveskedjen a kollégáknak szólni, várom őket.

- Köszönöm, azonnal intézkedek.

A főorvos a géphez lépett és bekapcsolta.

 A megbeszélés kissé elhúzódott az adjunktus úrral való egyet nem értésükből kifolyólag a rehabilitációs eljárásokat illetően. Hiába próbálta meggyőzni a rehabilitáció szükségességéről munkatársát, az ragaszkodott az elképzeléséhez, miszerint egy bizonyos kor után feleslegesnek tartotta. Mostanában egyre többször látni gyógytornászt és masszőrt a folyosón. Azelőtt ezek a gyógyítók esetleg látogatni jártak erre. Nincsenek elragadtatva az osztályos munkától, jobban szeretik a paraszolvenciás betegeket, de azért lelkiismeretesen végzik a munkájukat. A főorvos „bogarának” tartják a fekvő betegek állandó mozgatását annak ellenére, hogy tudják hosszú idő múlva eredményre vezethet. Még nem látni járókereteket a folyósokon, de eljön majd az idő, amikor szemmel látható lesz a változás.
Az értekezés befejezése után szobájába kérette a látogatót. Hiába keresték az asszonyt a folyosón, mint ha a föld nyelte volna el. Nem sokkal később megjelent a főigazgatóval, aki régi ismerősként és barátként ajánlotta a főorvos figyelmébe kegyeltjét, kifejezve akaratát, hogy megkülönböztetett figyelemmel kezelje annak kérését.
Nem szívlelte az ilyenfajta protekciókat, sőt nem is tartotta fontosnak annak betartását. Ahogy egymásra néztek, a döbbenettől alig tudott megszólalni. Végül megköszönte a főnővérnek a kíséretet, aki mögött becsukódott az ajtó. Az asszony abban a pillanatban a nyakába ugrott és már búgta.

- De jó, hogy találkoztunk, hogy te vagy az új főorvos, akkor nyugodtan hagyom itt a férjemet, nem kell majd veszekednem a nővérekkel, mert te biztosíték leszel arra, hogy jó kezekben lesz, ameddig él.

- Várj Edit, csak lassan és sorjában. Először kérem a papírokat, honnan utalják át a férjedet, milyen diagnózissal, azután rátérhetünk a részletekre.

- Ugyan, ne légy már ilyen hivatalos. Egyelőre sehonnan, még a neurológián fekszik, agyvérzést kapott, nem tud rendesen beszélni, a jobb oldala béna. Én rengeteget dolgozom, nem tudok, mellette lenni. Éjszaka pihennem kell, hogy másnap felkészülten várjam az ügyfeleimet. Jelenleg az ő ügyeivel is én foglalkozom, ki sem látok a munkából és a fejemből. Tudod, ő sztár ügyvéd, tele van jól fizető kliensekkel. Gyerekünk, rokonunk nincs. Huszonnégy órás szolgálatot csak nem fogok fizetni holmi ápolóknak, mikor itt vagytok ti. Anyám is itt volt hónapokig ez még mindig olcsóbb… Az előző főorvos asszonynak minden hónapban leadtam a nyugdíjának a felét és le volt tudva a dolog. Azt az összeget neked is felajánlom.

- Itt állj meg! Többet erről hallani sem akarok. Annak az időnek ezen a helyen vége. Amennyiben megkapom a férjedhez a konzíliumkérőt természetesen átmegyek, megnézem, de mindenekelőtt közlöm számomra a rehabilitáció a legfontosabb. Azt hiszem két napos agyvérzésnél lelketlenség és indokolatlan a gerontológián helyet keresni. Hátra van még egy hosszadalmas rehabilitációs folyamat, ahol egyre kecsegtetőbb eredmények érhetők el. Nem is értem, hogy kerülsz ide, ilyen kéréssel. Ne haragudj, de ez engem taszít! Neked egy dolgod van, segíteni a férjedet mindenben lelkileg támogatni, hogy mielőbb a gyógyulás mezejére lépjen. Ebben bármikor számíthatsz rám.

- Tudod te, hány éves a férjem? Nem. Most megmondom 68 éves neki már itt a helye.

- Nem Edit, a beteg helye ott van, ahol a legjobbak az esélyek a gyógyulására.

- Ha te nem segítesz, majd feljebb megyek.

- Ahogy gondolod, ne haragudj, de most mennem kell. Kezeidet csókolom.

- Ezt még megkeserülöd.

Sziszegte az asszony és rácsapta az ajtót.

 

A főorvos leült. Az asztalon lévő keretből, a felesége és két gyermeke fényképe mosolygott rá elégedetten.

 Egyetemista éveinek emlék foszlányai törtek fel benne, melyek kontrasztos képekké álltak össze. A szilánkok már nem hatástalanokká váltak, nem sértették a lelkét.

Annak idején a csoporttársakkal a kollégium klubjában múlatták az időt. Gyakran megjelentek a helyiségben idegenek. Két csinos lány is sűrű vendégként bolyongott arra. Meglepődött, mikor meghallotta a lányok jogra járnak. Furcsállotta, mert a jog- és orvostanhallgatókat amolyan kutya-macska barátság jellemezte. Edit volt az egyik lány. Szuper modellnek nézett ki napra kész divathoz felpuccolva. A lány kacagása hangos volt, kezeivel szélesen gesztikulált így hívta fel magára a figyelmet. Szemmel látható jelei voltak jó anyagi körülmények között élhetett. Nem volt ínyére a lány viszketeg viselkedése mégis azon vette észre magát egyre gyakrabban rajtafelejti a tekintetét. Egyszer a könyvtárban is összefutottak. Aznap este együtt vacsoráznak. Soha nem felejti el, a heti menzajegy ára bánta. Nem sajnálta tetszett a lány. Járni kezdtek. Megérintette az első szerelem bódító mámora. Három hónap múlva Edit felvitte a szüleihez bemutatni. Jól menő vállalkozókként, több butikkal, egy nagy szőnyeg és lakástextil bolttal rendelkeztek. Valamikor az egyik nagyker vezetője volt a papa, akinek jól jött a privatizáció, jókor volt jó helyen. Beszélgetésük központja a pénz és az álomutazások voltak.

Talán egy mondatban voltak csak kíváncsiak, honnan érkezett az egyetemre. Amint kimondta, hogy szülei gazdálkodók, nem került sor további érdeklődésre. Nem érezte jól magát a számára idegen világban. Párszor megismétlődött a látogatás, aminek az vetett véget, hogy hallotta az előszobában, amint Edit édesanyja azt mondja a lányának, mit akarsz ezzel a paraszttal?
Edittel közölte a hétvégi családi banzájnak ezennel vége. A lány könyörgött ne szakítsanak és biztosította a szerelméről. Megbeszélték ezután a Balázs szüleihez mennek, amire két hét múlva került sor.

A fiú édesanyja és nagymamája nagy igyekezettel készültek. Várták a napot, hogy megismerjék azt a lányt, akiről olyan sokat hallottak. Edit nagyon kedvesnek, barátságosnak bizonyult igaz meglepődött, amikor látta, hogy három nemzedék él együtt békességben, szeretetben. Nagy esemény kellős közepébe csöppentek még az érkezésük délutánján. Manyi pont aznap ellett, gyönyörű borja lett. Csetlett botlott, miközben felállni próbálkozott az állatorvos is még ott tevékenykedett a „család” körül. Kellemesen telt a délután. A nagyi süteménye estére mind elfogyott. Estére a faluba mentek betértek az egyetlen étterembe, ahol a lány lehajtott fejjel közölte, nem ismeri ezt a világot, túl sok neki ez a nagycsalád. Nincs hozzászokva öregasszonyok beszélgetéséhez. Szinte semmit nem is ért belőle. Kombájnok javításáról, rotátorozásról beszélnek, meg a borjú ellését is meg kellett nézni. Más világot élnek, nincs közös jövőjük. Visszamennek és mindenki éli a maga életét.

Nagyon fájt ott, és akkor, de tudta, színtiszta igazság, amit a lány mond. Másnap valóban elváltak egymástól úgy, hogy barátok maradnak. Mind a ketten tudták ez az állapot nem sokáig létezik, csak egy próbálkozás a békés válásokhoz.

Nehezen tudott túllépni a szakításon, talán soha nem is feledte. Évek múlva egy hasonlóság elég volt, hogy maga előtt lássa Editet. Nem találkoztak többé.

Következtek a kórházi évek. Kapcsolatok és szakítások, amelyek nem hagytak benne maradandó nyomot. Aztán elérkezett a balatoni nyár. Bevett szokás szerint együtt nyaralt a család. Különösen nagy gondot szenteltek a nagymamának, mert húsvétkor előrement a nagyapa. Szép kort megélt, házasságuk aranylakodalmát még megünnepelhették. A nagymamát sokat látták sírni ezután.

Egyik reggel nem akart felkelni, a szívét fájlalta. Fizikális vizsgálattal nem találtak semmit, de bevitték a rendelőbe, ahol azonnal EKG-t készítettek. Szerencsére az EKG. sem mutatott elváltozást, viszont van egy seb a nagymama lábán, ahol szúr- csatornát találtak, így nem ártott egy tetanuszemlékeztető. Nóra – az asszisztens felajánlotta szívesen kiugrik hozzájuk két nap múlva átkötni a sebet. Mikor észbekapott mentegetőzni kezdett milyen figyelmetlen, itt csacsog közben itt a doktor úr, aki elvégezheti a kötözést. Szinte belepirult a magyarázkodásba. Balázst megbabonázta a lány segítőkészsége, az alázata és látva a zavarát, próbálta menteni a helyzetet.

- Úgyis el kell mennem így megtisztel bennünket, ha kijön átkötni a sebet, emlékezett a mentő mondatára.

Ebben maradtak és elköszöntek. Hazafelé menet észrevette, hogy a lány arcának vonásai megmaradtak az emlékezetében. Másra nem emlékezett, a magasságát sem jegyezte meg.

Azon vette észre magát, hogy két nap múlva nézi az óráját. Nem ment le csónakázni izgatottan várta a lányt. Amint megérkezett gyakorlott és szakszerű mozdulatokkal percek alatt átkötötte a sebet. Egyszerű teremtésnek tűnt, hátrafogott hajának rakoncátlan kis tincse árulkodott, annak göndörségéről. Festék nélküli arcának enyhén rózsaszín színe, a természetes szépséget sugározta. Szép kék szemei zafírként csillogtak szemgödrében. Kissé telt alakja, nőis idomokat sejtetett, széles csípője anyaságra termett. Itt tartott az elemzésben mikor maga is meglepődött. Mi köze ennek a lánynak az anyaságához? Lánynak? Lehet, hogy asszony. Rá is kérdezett? A családjával él itt? Nóra is meglepődött nem várt kérdésre kellett válaszolnia.

- Igen az édesanyámmal élek – válaszolt szelíden.

Nem sokára elköszöntek, két nap múlva ismét várt a lányra. A következő találkozáson jól elbeszélgettek a betegekről, a hivatásról, a szakmáról, mint orvos és segítő.

Este meghívta fagylaltozni a lányt. Akkor kezdődött a románc. Nem volt az égig érő lángolás csak lassan –egyre jobban izzó szikra. Az idő a közös gondolkodás azonos értékrenddel és világnézettel lobbantotta fel a lángot, ami ma is nyaldossa az eget. Két gyönyörű gyerekük született. Nóra úgy gondozta meg a nagymamát, és az anyósát a betegségük alatt, mintha saját szülei lettek volna. Minden pillanatban lehetett rá számítani. A lelke tündöklése glóriát vont a feje köré, mely gyolcs-fehéren ragyogja be a családi fészket.

Hálát rebegett az Úrnak, hogy így alakult az élete, és sóhajtott egy nagyot. Ránézett a fényképre, és visszamosolygott a családjára.

 Abban a pillanatban csengett a telefon. A főigazgató hívta. Ott volt Edit és panaszt tett rá! A főorvos közölte főnökével, az asszony pénzt ajánlott, hogy vegye fel a beteget, akinek rehabilitációra, és családi gondoskodásra van szüksége, nem elfekvőre. Ezt követően nyomatékkal közölte az igazgatóval, szívesen venné, ha elkísérné, amikor majd konzíliumra hívják az asszony férjéhez, mert ugye több szem többet lát. Egy jól kezelt agyvérzésből fel szoktak épülni a betegek annyira, hogy önmaguk ellátására kis segítséggel képesek lesznek. Ez főleg egy ilyen jól vezetett kórházban gyakori, ahol igazi szaktekintély a főigazgató.

A vonal túlsó végéről „köszönöm a bizalmat kolléga”, hallatszott bátortalanul, majd a telefon kattanása jelezte a vonal megszakadt. A jól célzott mondat elérte hatását, megsemmisítette a korrupt egót.

A főorvos ezek után biztos volt benne, hogy Edit férje a legjobb rehabilitációban fog részesülni, mert mindent megtett a beteg gyógyulása érdekében.

Mint, aki jól végezte dolgát, kezében jegyzetével elindult a kórtermek felé, ahol vártak rá a betegek.