Megérkezett, végre itt van, és mi legszívesebben hangosan kacagnánk, ahogy megcsodáljuk a zöld rügyek fényes, friss ruháját, a jácintok illatozó szépségét. Igen, tavasz van, elmúlt ez a hosszú, hideg és gyötrelmes tél.

A napsugár szeretettel símogatja arcunkat, hiszen tudja, hogy nagy szükségünk van most az éltető babusgatásra, amelyet annyira vártunk már. Elmúlt a betegség, múlóban van a tavaszi fáradtság, és lassanként tevékeny lelkesedéssel rendezkedünk, készülünk a lomtalanításra, kidobáljuk a fölösleges holmikat, elrámoljuk a téli csizmákat, kabátokat, előkeressük a nyári ruhákat, lábbeliket.

Szekrényrendezés, ami általában nem túl szívderítő elfoglaltság, de ahogy az ablakon bekukucskál néhány kíváncsi napsugár, már nem is olyan rossz, sőt! A függöny már illatosan szárad a teraszon, az ablaküveg is megszabadult a téli szürkeségtől, és most már egész nap nyitva lehet az ablak, behallatszik a madarak vidám csicsergése, hiszen ők is örülnek a napsütésnek. Bonifác kutyánk farkcsóválva vakkantgat nekik, üzeni, hogy "mindjárt kijövök és megkergetlek titeket". A madarak persze ezen is csak derülnek, hiszen ismerik Bonifácot, tudják, hogy ő bizony nem kergeti őket, mert a séták alkalmával rengeteg látnivaló köti le és nem jut ideje a madarakkal foglalkozni. Leginkább a többi kutyus érdekli, akiket látásból ismer is, vannak köztük cimborák és akadnak "ellenségek" akiket dühös ugatással próbál elriasztani, nem törődve azzal sem, hogy a másik kutya tízszer akkora, mint ő. Ha amaz is fiú, akkor bizony riválisnak számít, tehát el kell mondani nekik, hogy ki a legény a környéken...

A séta nemcsak Bonifácnak nagy élmény, hanem nekem is, mert ilyenkor tudom megcsodálni a környező kerteket, köztük is a legszebbet, amelyiknek úrnőjével mindig jókat beszélgetünk. Rengeteget dolgozik azért, hogy mindenkor legyen virág a kertben, szépség és rend a ház előtt. Természetesen ő is kutyabarát, van egy gyönyörű, hófehér spitz kutyuskája, aki lány és imádja a fésülgetést, ellentétben Bonifáccal, aki ádáz ellensége a fésűnek, de a két kutya kedveli egymást.

Ahogy tovább sétálunk, meglátjuk azt a bácsit, aki eteti-itatja a cicákat, válogatás nélkül a gazdátlanokat ill. azokat is, akik kijönnek a kényelmes lakásból és beállnak az "ingyenkonyhára". Bonifác odaköszön a cicáknak, hiszen nagyon szereti őket, tekintettel arra, hogy nekünk is van két macsekunk.

Előfordulhat, hogy a semmiből előront a hatalmas vizsla, akit póráz nélkül sétáltat a gazdája. Ez a kutya gondolkodás nélkül nekirontott már Bonifácnak, mire a férjem jól összeszidta a gazdit. Hallottam, hogy megölt már kis cicákat ez a rosszul nevelt kutya, úgyhogy igyekszem figyelni, nehogy baj legyen. Felhívtam a vizslás hölgy figyelmét arra a tényre, hogy a kutyát pórázon kell(ene) sétáltatni, mire ő: "ne akarjon engem kioktatni"... "Pedig szüksége lenne rá, ahogy elnézem..." válaszoltam, és megígértem, hogy feljelentem, ha nem változtat a rossz gyakorlaton. Azóta ha meglát minket, rácsatolja a pórázt neveletlen kutyájára...

Szép tavaszban nem történhetnek rossz dolgok, ugye? Most mindenki barátságos, mosolygós, én is az vagyok, legszívesebben megölelnék minden ismerőst és ismeretlent, főleg ha kedvesen néznek Bonifácra. Érdekes, hogy óhatatlanul figyelem a szembejövőket, mert látni a tekintetükön, mire gondolnak az apró kis kutyára pillantva. A legtöbb ember elmosolyodik, és nagyon sokan megállnak, megsímogatni az én kicsikémet. Bonifác boldogan könyveli el a hódolatot, mintha ez valóban járna neki. Talán tényleg jár...

Ő az, aki szomorkás, didergős reggeleken is mosolyt csal az emberek arcára csupán azzal, hogy létezik...

Bonifác téli bundája már bizony meglehetősen hosszú és csak május 3-ra kaptunk időpontot a kozmetikustól. Gondolom, rengeteg a munkája, hiszen hirtelen jött a jó idő, mindenki iparkodik rendbe szedetni a kutyáját. Ez van, ki kell várni, bár addig nem mehetünk a telekre, mert ott viszont az apróbojtorján beleragadna a dús "fürtökbe" és akkor bizony már nincs többé "frizura" csak a nullásgép... Ezt lehetőleg el szeretnénk kerülni, így kivárjuk a májust... Van addig tennivaló bőven itthon is.

Lehet például a teraszon napozni a nyugágyban... Az maga a csoda! Tegnap vasárnap volt, és ebéd után elhelyezkedtem a kényelmes nyugágyban, átadtam arcomat a napsugarak dédelgetésének, kicsit elszunyókáltam, aztán derült égből óriási gyerekzsivaly ébresztett fel, az egyik szomszédgyerek és vendégei, kb. huszan csörtettek le a kertbe, labdával, víg kurjongatással, ajtócsapkodással, "mint az őrült, ki letépte láncát"... Egy pillananatig meglepődtem, aztán máris felváltotta a bosszúság helyét a megértés: a srácok is most találkoztak a tavasszal, és örülnek neki. Persze, hogy örülnek, örüljenek is! Kb. tízévesek, övék a világ, legyen az övék ez a délután is, enyém pedig a napsütés... Mosolyogva napoztam tovább és visszagondoltam, milyen volt, amikor én ennyi idős lehettem...

Ma megint napozhattam, most már békés, csendes helyzetben. Megérdemeltem a pihenést, mert délelőtt jeleskedtem szekrényrámolásban, az ágyneműket és a hálóruhákat szedtem tökéletes rendbe, szelektáltam, hogy melyeket visszük a telekre, melyek maradnak itthon. A téli pulóvereket is behajtogattam a polcra abban a reményben, hogy őszig nem fogom őket előszedni. A levendulacsokrok még most is illatosak, úgyhogy egyelőre - amíg a telekről újat nem hozok - visszateszem őket a szekrénybe.

A téli lábbelik elpakolását és a nyáriak előszedését is elkezdtem. Holnap folytatom... Lusta volnék? Bizonyára így van, de napról napra ébredezek, lelkesedem, ahogy ez a várva várt tavasz is minden nap újabb és újabb adag energiával segíti ténykedésemet. Köszönöm Istenem, hogy megélhettük ezt a tavaszt!

B.kép: admin fotó