Szaloncukor
Nemes Kiss Kata 2013.09.25. 19:46
Szaloncukor
Kisfiam az életveszély elmúltával átkerült egy másik kórház koraszülött osztályára, ahol ugyan még inkubátorban volt, de már a közvetlen életveszély nem fenyegette. Napról napra gyarapodott pár dekát, és ez olyan örömmel töltöttek el, amit Dárius király kincsei sem múlhattak felül. Reggel hét órakor már a korházban voltam, s órákig lestem, figyelem a csöppecskémet, ahogy küzd, és harcol a kicsi életéért. Tehetetlennek éreztem magam, iszonyúan dühös voltam, mert ebben a harcban nem tudtam segíteni. Kívülállóként kellett végignéznem mindent, ami vele történik, és meg sem érinthettem. Kívülállóként, mondom, mert tényleg annak éreztem magam. Tudtam, hogy az én szívem alatt nevelkedett, én szültem, de nem éreztem, hogy közöm lenne hozzá.
Hisz még csak a karomba sem foghattam. Azon kívül, hogy háromóránként lefejtem az anyatejet, semmit sem tehettem érte. Kirekesztett voltam, és végtelen szomorú.
December hatodikán ugyanúgy érkeztem a kórházba, mint máskor. Kisfiam nem volt az inkubátorban, s én, mint az eszelős, rohantam egy nővért keresni, mert szörnyű nagy bajra gondoltam. Rohantamban egy nővér elkapta a karom, s arra kért, hogy menjek be a főorvos úr szobájába. Megpördült velem a folyosó. Elvesztettem az eszméletem.
Arra tértem magamhoz, hogy a nővérek, és orvosok körbe állnak, s mosolygós arccal arra biztatnak, hogy üljek fel. Majd szétnyílt a sorfal, s az egyik nővérke a kezembe adta a pólyába, és alufóliába csomagolt fiacskámat, „Mikulás” ajándékként, a következő szavakkal: Anyuka, ez az ön szaloncukorkája!
Megkönnyebbült lélekkel, zokogva öleltem magamhoz kicsi fiamat. Sokszor elképzeltem azt a pillanatot, amikor először magamhoz ölelhetem őt, de igazából szavakkal le sem írható ez az érzés. S mikor először a mellemre emeltem, akkortól már tudtam, hogy életünk végéig összetartozunk, s nem jöhet olyan rossz az életünkbe, amit át ne vészelnénk.
|